Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)

Mindegy. Ez nem lényeges. Az a lényeges, amit valóban a második, vagy harmadik napon mesélt a pap s amiben biztos is vagyok, mert barátságunk itt kezdődött. Benne is, hisz megnyilatkozott előttem s bennem különösen, mert amit akkor hallottam tőle, nagyon megfogott. Negyvennégy szeptember ötödikén a magyar csapatok átlépték a bécsi határt, hogy a hitleri koalícióhoz hűtlenné vált Romániától elvegyék Erdély másik felét is. Délután kezdtek lövöldözni a határon s este már ott is voltak. Olyan hirtelen ment minden, hogy a pap azon az estén csak autón látott katonát. No meg lovon és szekéren. Egyik ment, a másik jött. A fegyver beszélt. Az emberek elbújtak, jobbára azt se tudták, mi történik, sötét volt a falu. Később aztán hallott hangokat. Magyar vezényszavakat is, meg falusiáktól származó igéket is. Szintén kizárólag magyarokat. Volt mulatás is, meg minden. Egy része a falunak le se feküdt. Tárgyaltak, beszélgettek katonákkal, egymással. A harangozó hozzá is bekopogott és hívta a községházára, de ő azt mondta, hogy reggel szívesen áll az új hatóság rendelkezésére, most fáradt, lefeküdt. Igaz, hogy meg is volt hűlve. Szóval így történt. Reggel, alig virradt, a kerten keresztül jön egy egyházfi: baj van, tiszteletes úr. Mi a baj? Szedik össze a román férfiakat a felszegen. Az éjjel — nem is tudott róla — kigyúlt s porrá égett a Rekesán Toagyer háza. Benne vagy négy magyar katona. Azt mondják, a románok gyújtották rá a házat a magyar honvédekre. A pap azonnal felöltözött s átlépett az első szomszédba, ahol — hallotta, de nem tudta mit — suttogott már néhány ember. A jegyző házának egyik fele égett le. A fiatal, nőtlen férfi a román csapatokkal visszavonult s a házába katonákat szállásoltak el. Egyesek szerint a katonák maguk okozták a tüzet, mert részegek voltak. Ezt látszott bizonyítani az is, hogy a szakasznyi beszállásolt emberből csak négy halt meg, aki a konyhában aludt. Mások azt mondják, hogy a honvédség elfogta Felekán Távit, a román pap fiát, akinek petróleum szagú volt a ruhája. Ő öntötte le a házat, gyújtotta meg, s állítólag a bűntársakat is megnevezte. Később ugyanezt mások megcáfol­ták, mert úgy tudták, hogy Távi, aki valóban hangoskodó fiú volt, szintén elmenekült az este. Akiket pedig összeszedtek, ártatlanok, és főleg nagycsaládos, középkorú emberek, akik valahogy felmentést nyertek a hadakozás alól. A hangulatot a pap úgy jellemezte, hogy nem volt se sírós, se nevetős, olyan vállvonogatós volt inkább, hogy ez biza elég rossz, de most már mit tehetünk? A pap volt, mint mondta, a legnagyobb gondban. Maguk azon elgondolkoztak, mondta ki végül, mi lesz itt, ha a románok visszajönnek? Az egyik ember ugyan megkérdezte, hogy ugyan mi, de az általános hangulatra nem ez volt a jellemző, hanem az elgondolkozott pislogás. Arra, hogy a kerék fordulhat, senki sem gondolt. A csend olyan hosszúra is sikeredett, hogy a pap nem várta meg, míg a döbbenet szóvá formálódik. Gondolta, átmegy még néhány házba ezzel a gonddal. De már nem volt idő. Hozták lefele a románokat, lehettek tizenöten, kétoldalt fegyveres őrség kísérte őket. De elől és hátul is volt katona. B. Mihály a kerteken át — háborús időkben ott szoktak járni — haza szaladt, mert a papiakból jó kilátás nyílott a templom előtti térre, ahol a menet megállt. Kezdték sorba állítani a románokat a templom kőfala előtt. Egy tizenhét éves fiú is volt köztük. A Szome- sán Mária fia. Az apja nemrégen esett el a fronton. Ő volt az asszony egyetlen reménysége. Hozzá is eljött az asszony, mondta, hogy a pópánál is volt, malacot hozott s kérte, imádkozzon, hogy érjen véget a háború, mielőtt a fiát is elviszik. Ilyenek ezek mind szegények! Hegyi emberek, tele babonával, de nem ártanak senkinek. A malacot persze visszaadta, de lám, a fiút a két nyelven elmondott ima sem mentheti meg. A katonák is felsorakoztak. Fáradt tartalékosoknak tűntek. A parancsnokuk, egy fiatal zászlós látszott csak nagyon tüzesnek. Az ő hangját lehetett hallani. Felsorakoztatta a katonákat a kivégzéshez. Az utca néptelen volt. Az emberek ablakokból, csűrökből, pajtákból leskelődtek. Csend volt. Csak a fiatal zászlós éles hangja csattogott a puha, nyárias reggelben. Mintha az öreg 26

Next

/
Thumbnails
Contents