Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)
— én pedig már akkor is olyan éhes —, hogy nem mentem ki. A gyereket készítették iskolába, a pap az állatokat látta el, nagy vedrekben moslékot kevert a disznóknak. Egy később harangozónak mondott mély hangú illető is előfordult ott. Megvártam, míg a helyzet valamelyest lecsendesedik s kisurrantam az ajtón. Mint egy tolvaj. Annak is éreztem magam, mert szinte elloptam a reggelit. Meg se köszöntem. Azt mondtam, nem volt kinek. Lett volna, ha akarom. Akkor, az első találkozáskor a papnét csak egyszer láttam. Bágyadt mosolyú, hervadt szépségnek tűnt. Bár lehet, hogy nem is volt szép, csak a hosszú selyempongyola, az ápolt arcbőr meg a választékos modor emelte ki másságát a tejeskannák, moslékos vedrek, mosatlanok és szegényes öltözetű emberek hátteréből. Akkor én még nem csókoltam kezet, amit felróhatott nekem, mert — érdekes, ez megmaradt bennem! — a felém nyújtott kéz a kezemben nagyon könnyű lett, szárnyalni készült, amit én, fajankó csak később értettem meg. De mondom, akkor én Jószerencsét .köszöntem úrnak, elvtársnak. És nem ismertem a kompromisszumot. Ezért nem is kért belőlem többet a papné. Rögtön felmérte, hogy kivel van dolga. Az efféle faragatlanságot akkoriban forradalmiságnak hívták. Ő pedig a kézcsókot hívta úri modornak. Hogy is értettük volna egymást ilyen távolról. Este a ház asszonya a gyerekkel visszavonult a hálóba, s én próbáltam a reggelit szóvá tenni a papnak, de az csak legyintett, hogy ezt mindenki megkapja s töltött a poharakba, hogy igyunk. Az volt az érzésem, várta, hogy térjek már meg. Legyen kivel poharazni. A felesége is alighanem ezt hitte. Én később helyesbítettem a papot illető véleményemet: várja, hogy valakivel elbeszélgessen. Ezt kissé félre is értelmeztem. Személyemnek tulajdonítottam a feltételezett vonzalmat. Méginkább a mesterségemnek. Hogy a falusi pap számára érdekes az újságíró. Vagy a kommunista? Talán ki is akar ismerni... Mindegy. Szívesen ültem le vele. Csak tudatlan voltam, nem romlott és nem cinikus. Ellenkezőleg: tele voltam romantikával. Ha saját különbejáratú hülyeségemet ennek lehet nevezni. Bár cél és bevallott értelem nélkül arra számítottam, hogy a pap általam rádöbben: a kommunisták megbecsülendő emberek. Ő azt hiszem a naiv tisztaságot értékelte bennem. Hogy a legvadabb politikai tantételeket,'mondjuk azt, hogy a szocializmus ellenségeit meg kell semmisíteni, az ifjúság hamvas hitével és lendületével hirdetem. Mert meleg volt a lelkem, mint a frissen sült, illatos kenyér. Persze éppen a meleg, illatos kenyér szokta megfeküdni az emberek gyomrát, mint ahogy minden bizonnyal sokszor én is megfeküdtem némelyek tudatát. Nem kellett az pap legyen, vagy reakciós. Az affélétől el is vártam a gyűlöletet. A tiszteletes azonban nem árult el irányomban rossz érzéseket. Még különösebb fenntartásokat sem. Csak türelmet. Meghallgatott s aztán ő is elmondta a magáét. Egyszer — fontos volna tudnom, hogy mennyit ihattunk azon az estén, de erre már nem emlékszem —, beledűlt a mesélésbe. Rákönyökölt az asztalra, forgatta a pálinkáspoharat s mondta. A falu a bécsi döntés után is Romániában maradt. Erről előző estéken mesélt már. Elszigeteltségről, a háborús hatóságok bizalmatlanságáról. Az emberi szolidaritás ilyen, olyan példáit is felhozta, hisz a község vegyes lakosú volt. Pontosabban a felszeget, az erdő alatti dombos részt a főleg állattenyésztő, fakitermelő románság lakta. A völgyben, a nem túl nagy művelhető föld tájékán magyarok. Mesélt egy rémtörténetet is, amire már csak részlegesen emlékszem, hogy egyik karácsony estén tőle indult el egy szomszéd mezővárosban gyógyszerészkedő barátja, hogy meglátogassa szüleit Kolozsváron. Sikerült is átszöknie, ám mikor másnap jött vissza, rálőttek a határőrök. Ott halt meg a papiakban. Ez nekem egy kicsit időtlenül szomorú történemek tűnt, pontosabban nem volt az elbeszélésben tendencia. Márpedig miért meséli el az ember, ha nem akar vele mondani valamit. Érdekes, hogy milyen részletkérdésekre emlékszem vissza. Ez annyira meglep, hogy most, amikor leírom, zavarban is vagyok: vajon nem egy későbbi látogatásom alkalmával hallottam erről? És nem inkább a papnétól, mert az efféle csendes világfájdalom inkább rá volt jellemző. 25
