Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)
Aztán az Erdélyi Fiatalok falumozgalmáról is mesélt. Olvasója volt a folyóiratnak, talán valamiféle munkatársa is, erre már nem emlékszem jól, mert újságíró voltom ellenére vajmi keveset tudtam az Erdélyi Fiatalokról. Pontosabban valamit tanultunk az egyetemen, de hogy mit, azt nem árulhattam ott el, abban a helyzetben, hisz emlékezetem szerint a professzor fasizmust emlegetett velük kapcsolatosan. Faji mítoszt! Hiszen egy pap szerkesztette! így, utólag, ahogy visszagondolok, felködlik, hogy az ő prófétaságában is beállhatott már némi zavar, hisz Szabó Dezsőről nem beszélt. Pedig most, hogy öreg fejjel megtanultam, amit fiatal koromban kellett volna tudnom, érzékelem, hogy ez a fajta népmentő magatartás nincs Szabó Dezső nélkül. Az esetet úgy könyveltem el, mint az élet egy furcsaságát. Akkor már kezdtem rájönni, hogy az életben a dolgok nem mindig állnak össze olyan értelmes renddé, mint ahogy mi forradalmárok néhány gyors szemináriumon elrendeztük. Ez nem jelentett nálam elvi meghátrálást, csak annak el- és felismerését, hogy az élet bonyolult, és hogy az emberi világ törvényei nem mindig fedik a politikai törvényszerűségek rendjét. Aztán nem is tudom mi volt. Pedig jó sokáig fennmaradtunk és hosszan beszélgettünk. Hanem ez az aggmenház! Hogy került oda? Ahogy én számítom, olyan harmincöt év körül lehetett a találkozásunk idején. A fiacskája elemibe járt. Tehát most hetven lehet. És mi van a feleséggel, meg a gyerekkel? A fiú, úgy tudom, később egyetemet végzett mérnök lett. És mégis hagyja hányódni az apját? Vagy talán ő is elpusztult? Mind elpusztultak? Azonnal leültem és írtam neki. Lelkesen emlékeztem a múlt időkre s finoman, tapintatosan, nehogy felkavarjak esetleges tragédiák okozta fájdalmakat érdeklődtem a jelenéről. Bizonyára beszolgál az aggmenházba, tehát papi feladatát teljesíti. Érdeklődtem, hol lakik, mi a címe. Oda írnék, esetleg fel is keresném. A postáskisasszony — ajánlott levélként adtam az írást fel — kért, hogy írjam be a helység irányítószámát is. Mondtam, hogy nem tudom. Csúf pofát vágott a dologhoz és maga kereste ki egy könyvben. Miközben azt is jelezte, hogy ő most jóember, mert el kellett volna utasítania. Míg ott várakoztam, halk megjegyzés ütötte meg a fülemet: ilyenek ezek, mondta egy öregasszony. Egy másik felelt rá valamit, de azt már nem értettem, csak az előbbi néni felháborodásának folytatását: kije lehet? Valamelyik szüleje! Most bejött a másik hang is: Hát nem is a barátja! Mosolyognom kellett volna az életnek ezen a játékán. De valahogy nem volt hozzá kedvem. * * * Mind keresem Mihályt a feljegyzéseim között, de hiába. Naplót akkor még nem vezettem. Tudatom akkor még nem szorult a jobb megértés érdekében efféle magántanulásra. Vezércikkeim tökéletesen fedték esős délutánjaim megállapításait, bár az is lehet, hogy akkoriban napjaimat még nem osztották meg meteorológiai tényezők. Az is világos, hogy a mázsaszám porosodó novella- és regény-kísérletek között is hiába keresem alakját. Nem fért be az én írói világomba. Nem tudtam — úgy lehet — leleplezni. Bizonyára nem vallottam be magamnak akkor, de én ezt a papot megszerettem. No nem úgy mint egy embert, aki hozzám tartozik, akivel egyet akarok, még ha más úton-módon is, ami a valóság volt. Iránta való érzelmeim inkább az elismeréshez, a becsüléshez hasonlítottak. Becsültem benne, hogy bár egy szélsőséges esete a társadalmi létnek és gondolkodásnak, vagyis pap, mégis engem igazol. Az én nép iránti hűségem objektív, szükségszerű voltát. Nem tudom már, a második, vagy a harmadik estén következett be ez a fordulat, mert úgy látszik mégis több napig maradtam ott s mert minden esténk egyforma volt. Reggel egy öregasszony — bejárónő lehetett — hozott egy kanna meleg vizet, egy tálcán kenyeret, szalonnát, teát, köszönt, letette és kiment. Először azt gondoltam, hogy szólok: a meleg vizet köszönöm, de reggelit nem kérek, ám olyan nagy volt a tevékenység a nappaliban 24
