Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)

vékony szelek ereszkedtek alá a havasról. Bent — afféle nappali volt, meg konyha is egyben — jó meleg fogadott. A párttitkár szólalt meg, neki is kellett megszólalnia előbb, én mit mondtam volna, ám amit mondott, meglepett: vendéget hoztam tiszteletes úr. Abban az időben ugyanis nem volt divat a papokkal való közösködés. Ma sem az, de akkor egyenesen ideológiai félrelépés volt. Ha az ember mégis rászorult a pap segítségére, hallgatott róla. Itt lám maga a párttitkár hoz ide. Különös. A meglepetést az arcomon a tiszteletes észre is vette és azonnal szóvá tette: itt uram nincs szálloda, én ajánlottam fel, hogy a parókián lévő különbejáratú szobát átadom az idelátogató hivatalosoknak, éjjeli szállásra. Be is van fűtve, itt fában nincs hiány. El is foglalhatja a szobát azonnal, de ha kedve tartja, szívesen látom egy pohár pálinkára. A titkár rögtön mondta, hogy ő reggel óta még nem volt otthon s ő akkor elmegyen, én pedig már udvariasságból is letelepedtem a helyiség közepén álló asztal mellé, a plafonról csüngő petróleumlámpa fénykörébe.

Akkor voltam először papi lakásban.

* * *

Érdekes ez az emlékkép. B. Mihályról vannak későbbi emlékeim is, de nem tulajdonítottam jelentőséget magának a személynek. Nem játszott döntő szerepet az életemben. Ezért kell őt szinte vonásonkint rekonstruálnom. A feledésből előhívnom. Egyszerre éles ez a róla szóló, akkori kép és halovány is. Pontosan emlékszem az esti szél hószagára, de teljesen kiesett tudatomból a küldetésem lényege. Az például, hogy miről írtam riportot. Hogy egyáltalán megírtam-e. Biztos megírtam. Rengeteg szemetet írtam abban az időben. A párttitkár is csak ezzel a szokványostól eltérő viselkedésével maradt az emlékezetemben. De hogy alacsony volt, vagy magas, kövér vagy sovány, már nem tudom. Nincs. Elvesztettem.

A pap viszont úgy áll előttem, mint egy éles fénykép. Igaz, hogy — mondom — vele később is találkoztam. Magas, vállas, fekete ember. Mozgásában méltóság, nyugalom volt. Beszéde halk, meggondolt. Tudtam, hogy ezt papos viselkedésnek mondják, de nem éreztem, hogy ez modor lett volna. Természetesnek tűnt. Az egész ember természetes volt, első pillanattól. Ezzel kavart meg. Elvártam volna — gondolom —, hogy zavarban legyen, hiszen bármilyen rendesen bánunk is vele, ő mégiscsak a klerikális reakció egyik képviselője. És nem volt zavart. És az ellenkezője sem volt rajta a zavarnak. Nem éreztette, hogy ő itt úr, hogy rászorultunk, mi a hatalom emberei. Emlékszem, sötétszürke ruhát viselt, meg fekete nyakkendőt. Városi ember volt: tanító, tisztviselő, efféle. Kiderült, hogy vagy az én szemem volt jó, vagy ő tartotta a történelmi menetirányt, mert mint elmondotta, valóban tisztviselők gyereke. Mindkét szüleje a Villamosműveknél dolgozott Kolozsváron, de korán elhaltak. Különben egyetlen gyerek.

És hogy került ide? — faggattam. Egyáltalán hogy lett pap? A szegénységből a papi pálya jelentette az örök kitörési lehetőséget, de ők nem voltak olyan szegények. Mosolygott. ..

Nem írtam le-, vagy meg valahol, hogy ilyen világos ez a régi este? Utána fogok nézni.

A mosolyában volt valami tartózkodás. Mint aki megtartóztatja önmagát a magyarázkodástól, mert nem érzi olyan fontosnak a saját személyét. Egy mozdulata sejtette meg velem, hogy a tartózkodás mögött több van. Talán lemondás. Talán egyéb. Kudarc. A mosolyt követően ugyanis egy kicsit hirtelen emelte magasra a poharát s köszöntötte az italt az egészségemre. Ezt én akkor úgy fogtam fel, hogy feleletnek szánja. Igyunk, ne kutassuk a dolgok értelmét. Lehet, hogy ezt csak utólag érzem így. Annyit azonban elárult, hogy nem a szülei biztatták, saját elhatározásából lett pap. Sőt, hogy a szülei nem is voltak elragadtatva a választástól. Később mondta, kissé restelkedve talán, hogy őt az irodalom tette pappá.

Az irodalom? — kérdezte úgylehet élénken, mert akkor már irigáltam.

Igen. Balázs Ferenc példája. Fiatal korában az ő világában a Református Kollégiumban a népet mindhalálig szolgáló, fiatal, lelkes pap volt a példakép.

23