Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)
A levelet még aznap postára adtam és még valami filozófiai emelkedettségéi jóérzés is keletkezett bennem az ügy kapcsán, mondván: az írónak (sőt talán foglalkozásra való tekintet nélkül minden embernek) csak ilyen felülemelkedő megértéssel szabadna szemlélni az életet. Milyen más hangulata volna ez esetben — például — egy zsúfolt villamosnak. így aztán a mintegy két hét múltán érkező újabb Antika levelet már az ismerősnek kijáró mosollyal veszem kézbe. Sőt azonnal azt is elhatározom, hogy tovább folytatom vele ezt a nyilvánvalóan semmit sem mondó és sehová sem vezető — kegyeletes levelezést. És valóban Antika ebben is annak az Antikénak bizonyul, akit első levele alapján sejtettem. Feltehetően tanítónő lehetett, de legalábbis középiskolát végzett valaki, mert a központozást az áradó mondanivaló ugyan elseperte, ám a helyesírás körül nincs nála hiba. Korát nem tudom felbecsülni, de kövérnek képzelem, amit az is elősegít, hogy második levelében lemásolja a heti menüt. Tehát minden rendben volna, kivéve a levél végét, ahová sorait átugorva érkezem s ahol idegen írást fedezek fel. Idegen? Karakteres. Erős egyéniség kézjegye a lágy és kövérkés női írás alatt, amit még ki se betűzök és amiről mégis tudva tudom, hogy B. Mihály írta. És ez is képeszt el, mert ezek a betűk sehogyan sem vallanak arra a harmincas évek divatja szerint öltözött, enyhén hűdött, trottyos, könnyező szemű, sokdioptriás úrra, akit én az elején elképezeltem. „Szervusz öreg!” — olvasom. Nacsak! Elvetettük a súlykot öcskös! Mi az, hogy szervusz. És öreg a keresztapád! Jó játék! Beül az öregek házába és öregezi a világot. Kevés hely maradt számára, kisebb betűkkel folytatja, fel kell tennem az erősebbik szemüvegemet, bár elment a kedvem az egész fraternizálástól. így van az ember, ha leguggol a gyerekek közé, a végén még nevetségessé is válik. Megvan a szemüveg. Tehát szervusz öreg: „Hát te még mindig mented a népet?” Tessék? Mented a népet? B. Mihály?! A név, mint sötét éjszakában villám, nagy messzeséget világít meg! B. Mihály! O lenne az? Az a furcsa epizód az ifjúkori életemben? Még egyszer megnézem a feladót. Nincs mit nézzek rajta, ugyanaz: F. bánya, Öregek Háza. Csak ezen a levélen már jobban látszik a címzés. * * * B. Mihály, mondom ki hangosan a nevét. Ezerkilencszázötvenegy, vagy ötvenkettő, Keménytelke. Az Erdélyi középhegység egyik védettebb völgyében fekvő falu. A reggeli busszal érkezem. Én vagyok a megyei pártlap riportere, aki előtt nagy jövő áll. Munkásszármazás, friss filozófiai diploma, meglehetős íráskészség. És erő, nagy nagy erő. Férfi erő. Van egy kollega, aki mikor meglát, ilyen szavakra fakad: teh, teh, bikha! Ez feltehetően a kinézetem miatt. Vagy talán a nőügyeim? Nem is nőztem én sokat. Főleg úgy nem, ahogy ezt ma értik. Mafla, félős gyerek bújt meg az úgylehet szilaj kinézet mögött. Na mindegy! De sváda volt. Úgy néztem ki, mint egy áramvonalas káder. Az is voltam. Csak a riportírást utáltam. (Ma sem szeretem.) Nem volt bennem igazi fölény. Céltudat. Megjátszottam a fölényest és a céltudatost. Emiatt alig vártam, hogy érjen véget a doku- mentálódás. Na ez csak úgy eszembe jutott. Nem tartozik a tárgyhoz. Vagy mégis? Lehet, hisz bizonyára azért maradtam Keménytelkén éjszakára, azon a — mikor is volt? — azon az első éjszakán. Egész nap gyűjtögettem az anyagot a riporthoz, hogy este leléphessek. Akkor derül ki, hogy este nincs busz. Csak reggel. És éjjeli szállásról sem gondoskodtam. Am ez nem izgatott, fiatal voltam, aludtam én már íróasztalon, fűtetlen irodában, nem ijedtem meg ezúttal sem. A párttitkár azonban nem hagyott irodában sínylődni. Elviszem, mondotta, egy jó helyre, ott megaludhat. Hogy hová s merre visz, akkor nem figyeltem, nem volt fontos, sötét is volt, mint a kútban. Egyszer megérkeztünk egy nagy kőházhoz, nem messze a templomtól. A kapu csapódására viharlámpás férfi lépett ki az ajtón, azonnal betessékelt a házba, aminek azért örvendtem módfelett, mert — őszre járt — nagyon 22
