Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Emlékek a századelőről: Dénes Zsófiával beszélget Belohorszky Pál
ha sietve futunk, piroslik az utunk, csöndesen hull a vér, szaladj kopott szekér. Fussatok el eskük és imák, úgyis elmúlik már a világ, kopott kocsin fut el velem az eldobott, szegény szerelem. Ha futva is futunk, piroslik az utunk, csöndesen hull a vér, szaladj kopott szekér.” — Látta Zsuka néni Adyt versírás közben? — Láttam. Nekem azt mondta: maradj itt, mert jobban tudok írni, ha itt vagy. Steinfeld Nándor olyankor a sarokban ült, és összehúzódott, mert ő nem kellett a versíráshoz, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen még valaki a szobában. És akkor Ady feküdt. Részegen soha nem írt. Ha aznap délelőtt már ivott... talán ebédhez is ivott, hagyta, hogy a mámor elszánjon belőle, és csak a mámor utáni derengő állapot maradjon meg. Feküdt a díványon, rendes utcai ruhában, úgy mintha vizitbe menne, feküdt lehunyt szemmel, kispárnán a feje, mellette az asztal; egészen rövidke ceruzával, mert mindig csak rövidke ceruzával tudott írni... Csak avval tudott írni. Ott feküdt a papír, azt kissé föltámasztotta, ő is föltámaszkodott a fekvésből, úgy írt. Soha szemüveggel, pedig rövidlátó volt; egészen közel hajolt a papírhoz, úgy írt, olyan tökéletesek voltak a sorok, hogy alig kellett azokon még utólag javítani. Készen jött belőle a vers. Ő erről nekem azt magyarázta: tudod, fontos az, hogy a vers belül elkészüljön, de még kell rá a forma. Mégpedig úgy, hogy benne beretvaélen van a tartalom, rajta a forma; anélkül nincs vers. Ugyanazt mondta, amit Andersen tett, és ugyanazt mondta, amit Brandes, és ugyanazt, amit Ignotus. — Egyszer Bölöni Györgyöknél, Itókával hármasban, egy gyönyörű tavaszi napot töltöttek el. Pontosabban négyesben: Bölöni György, Itóka, Ady és Zsuka néni. — De ez két hónapig tartott. Január hónapban és februárban. Március elején Ady már az Adriára utazott. Én újév napján mondtam fel a jegyességet, és megmondtam azt is, hogy házasságra ne számítson velem. Erre azért került sor, mert az anyám halálosan megbetegedett, így reszketett a keze, így reszketett az egész teste anyámnak, és rettenetes sovány lett. Akkor nekem az egész család könyörgött, hogy ne öljem meg az anyámat azzal, hogy én Adyhoz feleségül megyek. Mert az anyám azt mondta: én nem bánom, hogy az az ember szegény, én nem bánom, hogy szegény költő, én azt bánom, hogy ő beteg, és olyan beteg, és akármit mondasz nekem, ő beteg. Ezért volt ilyen halálosan ellene, és ezért kellett lemondanom. És akkor Ady a hatodik napon már sürgönyzött értem Bölöniékhez, hogy január 5-én vagy 6-án engem gyorsan hívjanak meg ebédre vagy vacsorára, mert ő látni akar engem. Akkor Bölöniék ... akkor fenn a Naphegyen laktak még, később a Zárda utcában. De a Naphegyen gyönyörű bohémtanyájuk volt, gyönyörű, mindenféle párizsi emlékek nagy emberektől, és óriási képgyűjtemény, mert Gyurka nagyon sokat írt festőkről. Gyurka nagyon is művészetértő volt, Gyurkáról csak a legjobbat mondhatom. A Gellérthegy utcában két hónapon át, déltől estig voltunk együtt Bölöniékkel, mert Gyurkának csak este kellett szerkesztőségbe mennie; ő akkor éjszakai szerkesztő volt. És milyen jó barát. A kis cselédet, a parasztszolgálólányt elküldték cédulával a fűszereshez, hogy az Papp Viktor nagyságos úrnak telefonáljon: „rögtön jöjjön el a hegedűjével, Ady Endre úr parancsa”. Ezzel a cédulával szaladt le Bora a fűszereshez, és Papp Viktor fél óra múlva ott volt a hegedűjével. Egész délután nótáznia kellett, meg Csokonairól vitatkoztunk, aki mindnyájunknak atyánk, atyánknál atyábbja, mondta Ady. Imádta Csokonait, az őst, az ős ... mit mondott róla, nem tudom már, elfelejtettem. Amikor esteledett, akkor már nem kellett se Csokonai, sem a nótázás. Ady feküdt a díványon, kispárnával a feje alatt, és nekem azt mondta: hozd ide az én könyvemet. Én hoztam a könyvét, mert én tudtam, hogy az az Illés szekere. Illés szekerén, az istenes versek. És akkor olvasnom kellett az ő parancsára, az ő istenes verseit. Én nem vagyok verselőadó, én csak úgy olvastam, ahogy most beszélek, olyan egészen egyszerűen, és ő lehunyt szemmel hallgatta. Egyszerre fölemelte a kezét, rátette a fejemre, és azt mondta: úgy szeretem, ha te olvasod a verseimet. És én úgy éreztem, hogy nem is olvasom a verseit, csak közel vagyok a verseihez. És közel vagyok őhozzá. Ezzel búcsúzott minden alkalommal, azon a tavaszon, amíg együtt voltunk. És azután következett az átkelés a „Nagy 11
