Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Emlékek a századelőről: Dénes Zsófiával beszélget Belohorszky Pál

posványon át”. A nagy züllés, mert engem elveszített, és én őt. Nem. Megőrzött, és én őt nem veszítettem el. Én is megőriztem őt, és megőrzőm halálom órájáig. És azon is túl, mert mindent megírtam róla, mindent és azt, amit más letagadott: a jót és a tisztát. Nem tehetett róla, hogy ő olyan mindenféle volt, és hogy kénytelen volt mámorba menekülni. Kénytelen volt kábulatot keresni. Ezt a tudatalatti ösztönök parancsolták neki, vitték őt, és ki tudja milyen lelki örökség az öntudat alatt, és én ezt mind megértettem, hogy muszáj ezt cselekednie, és én mindent, mindent megbocsátottam, és annál jobban szerettem, hogy így megverte őt a Sors. Egyszer megérkeztek Csúcsáról a Magyar Királyba, Bertuka és ő. Ő és Bertuka. Ő nekem Csúcsáról sürgönyzött, hogy „kedden délután ekkor és ekkor érkezünk Csúcsáról, légy a Magyar Királyban.” És akkor ott voltam, és vártam a házaspárt. Akkor ő fáradt volt, nagyon-nagyon fáradt ember volt ő, ledőlt a díványra, estefelé járt, és akkor azt mondta Bertukának, hogy add ide a Csokonaimat. Bertuka megijedt, odament a nyitott kofferekhez, és elkezdett turkálni bennük, de Csokonai nem volt ott. S akkor Ady megszólalt: persze, megmondtam, hogy nekem semmi se kell, csak a Csoko- nai-kötet. És erre még egy blúz kellett és még egy blúz. Dühös volt.

— És milyen volt ilyenkor a hangja? Kiabált, vagy pedig olyan fojtottan szikrázó hangja volt?

— Nem kiabált, de szenvedélyes volt a hangja, és úgy tudott suhintani vele, mint a korbács. Kemény volt ilyenkor. És én nem szóltam egy szót sem, kimentem a szobából. Eszembe jutott, hogy itt a Grill-könyvkereskedés, a Magyar Király földszintjén, talán még nyitva van. Berohantam Grillhez, hogy az istenért, adjanak nekem egy Csokonai-kötetet. Nem az istenért, mivelhogy az erszényem nálam volt, így hát kerítettek gyorsan egy Csokonait. Én bementem vele a szobába, úgy rejtettem a papírba takart Csokonai-kötetet, és intettem Csinszkának, hogy jöjjön közelebb. Ady akkor csukott szemmel feküdt. Mondtam: itt van a Csokonai, mondd azt, hogy mégis megtaláltad. Mind a ketten egymásra néztünk, mert tudtuk, hogy ez egészen más külsejű könyv, mint ami Adynak van Csúcsán, és hát nem hiszi el a hazugságot. És így is volt. Odaadtuk neki a Csokonai-kötetet, hogy előkerült. Akkor ő olyan elmélyült tekintettel rám nézett, aztán Csinszkára, és azt mondta: látod, így is lehet.

— Hát ez Zsuka néninek nem volt éppen Jó pont” Csinszkánál. ..

— Nem. De hát nekem Ady volt mindig fontos. És addig szolgáltam Csinszkát is, amíg jó volt Adyhoz. És aztán sem gyűlöltem, csak eltávolodtam tőle. És nagyon távol estem tőle, amikor az anyjától megtagadta fia örökségét.

— Igen. Ady édesanyjától.

— Ady az édesanyjának is mindig azt mondta: „én Édesnek halok meg.” Ez jelmondata volt. Ezt éppúgy tudta Csinszka, mint én és Hatvány. Hatvány úgy is rendelkezett, hogy bizonyos százalék, egyharmad jár az általa megvett és Csinszkának ajándékozott szerzői jogdíjból Ady édesanyjának.

— A bécsi emigrációban találkozott Zsuka néni Balázs Bélával, nagyon emlékezetes az a nap . . .

— Azt mondta nekem: te még mindig Adynál tartasz? Hát nem tudod, hogy mi rég meghaladtuk Adyt? Elájultam. Azt mondtam neki: ezt igazán nem tudom, mert Adyt ti soha nem fogjátok túlhaladni. Ennyi volt. Én azóta haragudtam Balázsra. Őneki megjelentek kínai meséi, s ő azt akarta, hogy én a Bécsi Magyarban azokat dicsérjem. Halálra dicsérjem. Hát halálra dicsértem, mert nem dicsértem. Azt mondtam: olyan stilizált, olyan akarva akart mesék; hát ő nem tud kínai ősember módjára gondolkodni. Megírtam. Hát aztán ő végleg megharagudott reám. De a másik: az gyönyörű emlék. Reinitz Béláról van az a bécsi emlékem, amely szép és felejthetetlen. Hatvanyval üzente, hogy el akar hozzám jönni egy este, és el akarja zongorázni nekem az ő Ady-dalait. Hát én nagyon örültem, és meghatódtam. Mondtam: természetesen, boldogan várom őket. Akkor eljöttek: Hatvány, Reinitz és az a Nagy Andor kollégám, aki akkor szintén szerkesztő volt, éppen Hatvány —Lovászi lapjánál, a Jövendőnél, és akihez én idővel férjhez mentem. Ők voltak a

12