Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Emlékek a századelőről: Dénes Zsófiával beszélget Belohorszky Pál
és sokat dolgoztatott velem. Dadaizmust, futurizmust, mit tudom én már milyen izmusokat. Mindent fordítottam, Walt Whitmant is, Edgar Poe-t is, mindenfélét. És ő nagyon megbecsült engem. A magánéletben is. Nagyon megbecsült és én is őt. Jolánt meghívtam magamhoz ... a feleségét, és Jolán minden panaszát elmondta nekem, és ha lehetett, akkor meg is segítettem abban. A barátság Kasival mindvégig megmaradt. Az utolsó szilveszterén, Szigligeten odajött hozzám, és átölelt. Azt mondta, hogy mi ketten maradjunk csak együtt, mi összeillünk. Együtt vagyunk ... Nem felejtem el. Együtt is maradtunk. — Zsuka néni, itt van nálam egy papírpénz, egy 500forintos, Ady Endre van rajta. Vajon ö milyen volna, ha látná, hogy a majdnem legnagyobb magyar pénzegységen ö van rajta. Ő, akinek soha sem volt elég pénze? — Mindig volt annyi pénze, hogy nagy úr legyen. Mert mindenkit vendégül látott. És ez az 500 forintos arra emlékeztet, hogy bizonyára ő is sziklából fakasztotta azt a forrást, amely azt a pénzt adta, amit vendéglátásra költött. — Nézné és időtlenül mosolyogna rajta, és egy kissé a saját győzelmét látná benne... — Egészen biztos. — Adyt nagyon sokféleképpen megidézték már és Zsuka néni is sokszor beszélt róla. Nem lehetne-e most az eddigieknél még közvetlenebbül megidézni az ö emlékét, mindenekelőtt az emberi jelenségre, a gesztusaira, viselkedésére kitérve, hogy szinte szavakkal fesse elénk az ö emberi valóságát. — Megírtam, hogy engem Balázs Béla vitt ki őhozzá. A Hűvösvölgy Park-panzió nevű kis szállójában feküdt, illetve nappal fönn járt, de sokáig hevert az ágyán, beteg volt, azért, mert túl sokat ivott, és túl sokat feketézett, és nem evett, és nem törődött magával, el akart pusztulni. Balázs Béla feljött hozzám a Világ szerkesztőségébe, és azt mondta nekem: Zsuka, jöjjön ki velem a Hűvösvölgybe Adyhoz, mert a családjára nem hallgat, énrám sem hallgat, Nagy Endrére sem, pedig mi mindnyájan beszélünk neki, hogy kímélje magát. De ha maga kimegy, és maga beszél hozzá és maga törődik vele lelkileg, akkor biztosan fog egy kis önkíméletet felmutatni, önmaga érdekében... Mondtam: ha Ady egészségének kellek, én boldogan megyek ki magával. Ki is mentem. Hát ebből nagyon nagy regény lett. Regénynek kisregény, hanem az én életemben a legnagyobb regény, de erről nem akarok most beszélni. De olyan apró részleteket, amik jellemzik őt, azt elmondom szívesen. Az az ősz őneki az Ifjú karok kikötője utáni időszak volt, amikor a „kis Csukáktól” rengeteget szenvedett. Kis csukák: ez az ő kifejezése volt. És akkoriban szinte minden este kívánta, hogy Bölöniék és én menjünk ki hozzá; a Bölöni házaspár, no és Papp Viktor. Azonkívül volt egy kis önkéntes titkára: Steinfeld Nándor. Akinek nem fizetett, hanem a fizetsége az volt, hogy „kis titkárom”. Ez a cím járt neki. Az intézte a városi utakat helyette. Na, már most azon az őszön ő nagyon-nagyon kívánta Papp Viktor hegedűjét. Papp Viktor nem hegedült cigány módra, mégis úgy állt oda Ady vacsoraasztalához, ahol Adyval azon az őszön Bölöniék és Papp Viktor meg én ültünk. Több vendéget nem hívott azokra az estékre a mi jegyességünk alatt. Még Lajosékat sem hívta; az öccsét és a feleségét. Ady nagyon kívánta, itta magába Papp Viktor hegedülését. Viktor akkor a Földművelésügyi Minisztériumban tisztviselő volt, és ha Ady telefonált érte, akkor othagyott csapot, papot, nem bánta, hogy kidobják a minisztériumból. Ő zilahi fiú volt, zilahi zongoratanárnő fia. Az anyjától tanulta a muzsikát, úgy mint Bartók is az anyjától, Voit Paulától. Papp Viktor nagyon igazi muzsikus volt, vérbeli muzsikus. Adynak mindig odaállt a székéhez, és a füléhez hajolt, úgy tartotta a hegedűjét, és hajszálhúron játszott. Egy húron. Az olyan halk volt, és olyan elbűvölő, hogy mindannyian szerelmesek lettünk Papp Viktor zenéjébe. És ehhez a halk zenéhez írt Ady olyan valcerszöveget, amelyet soha nem énekeltünk a zenével együtt, mert az olyan vékony hangon szólt, hogy arra nem lehetett énekelni. Ady azt a szöveget utóbb szekémótának nevezte, és a vacsora végén azt mondta mindig Viktornak: Viktor, gyere ide, a szekémóta kell nekem. A szekérnóta így kezdődött: „Fussatok el eskük és imák” . .. megakadtam, pedig tudtam, de most itt a lámpák előtt valami nem-emlékezés fogott el, sajnálom. De azért mondom: „kopott kocsin fut el velünk az eldobott szerelem, 10
