Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Emlékek a századelőről: Dénes Zsófiával beszélget Belohorszky Pál

nem felelt. Majd egy Hamlet-idézetet mondott, de azt nem tudom fejből. Vagyis azt, hogy neki minden rút, és minden, minden fáj, neki nem lehet már öröme az életben. És azután azt mondta: tudja mi történt velem. Pesten elmentem az Akadémia előtt, és ott láttam elmenni, köszönt is nekem, Nagy Lajost. Nagy Lajos írót, aki olyan szegény, mint a templom egere, szegényebb mint én, hát mért nem ö nyerte a Baumgarten-díjat, mért én. Ki tudtam volna szaladni a világból. Engem ez nagyon meghatott, hogy ő milyen szegény, de a nálánál szegényebbet sajnálja. És annak utalná át a Baumgarten-díjat. Akkor azt mondtam neki, hogy... de már nem tudom, mit feleltem akkor, de ő fölengedett. Fölkelt, kivette a szekrényből a Hárfa kötetet. A keresztkötése, a papír keresztkötése még felbontatlan volt, pedig már három napja ott lehetett nála. Akkor szakította fel és azt mondta: tudja, kit irigy lek én, és kit szeretek a legjobban a családom után: Gulácsy Lajost. Én irigylem őt, mert ö őrültek között él, de nem tud semmiről, már semmiről se tud, eszméletlen. Én nem vagyok eszméletlen, én mindenről tudok. És ez fáj nekem.

— Fájdalmas motívuma a magyar irodalomtörténetnek, hogy éppen ez a tragikus életérzés kapcsolja össze bennünk Juhász Gyulát József Attilával. De azért összekapcsolja őket valami más is; ugyanaz a szeretet, ami azt a tragikus verset is átfűti, amit Juhász Gulácsy festői lángelméjének szentelt. Hiszen ugyanez a Juhász Gyula volt József Attila első igazi fölfedezője, kiadója, támogatója, és ez a gyönyörű barátság, az hiszem, örök tanulságú. Zsuka néni, aki József Attilát is személyesen ismerhette, bizonyára össze tudja valahogy kapcsolni az ö emberi jelenségüket.

— Mindenekelőtt azt mondanám, hogy majdnem az összes nagy író szoros barátságot tartott Juhász Gyulával. Ady is, Babits is, és Kosztolányi is. Hiszen lejárt hozzá Babits és Kosztolányi Szegedre, azaz hogy elment hozzá. És Ady szorosan együttdolgozott vele a Holnapnál. Őt szerette legjobban. Hogy Juhász Gyula a fiatal József Attilát pártfogásába vette, és megsegítette, ahogy csak tudta, az biztos. És ez rávall, az ő irigység nélküli jó szívére. Viszont József Attila is ilyen fajta volt, ő sem irigykedett senkire, Adyra sem. Huszonnégyben, vagyis, még húszéves sem volt, írta szépséges versét a megbántott Adyról.

— Zsuka néni a harmincas évek közepén hosszabb ideig dolgozott az Unnep című hetilap szerkesztőségében, ahová rendszeresen bejártak a Nyugat írói, de bejárt oda tudomásom szerint József Attila is.

— Igen. Mert meghallották, hogy én ott szerkesztek; én vagyok az olvasószerkesztő, aki eldönti, hogy az írás megjelenhet-e és hogy mikor. Szóval: járt hozzám Karinthy, járt hozzám József Attila, járt hozzám Tersánszky Jenő, és még egypáran, de most nem sorolom fel őket. De mielőtt József Attiláról hosszabban beszélnék, elmondom azt, hogy Karinthy hogy jött be egy napon. Nagyon szép novellát hozott. Én mondtam neki: Frici, el van fogadva. Válaszul kifordította a zsebeit, 20 fillér fordult ki belőlük. Azt mondja: érted? Mondom: nagyon is. Rögtön intézem. Rohantam a tulajhoz, a szomszéd épületbe. Az egész épületkombinát az övé volt, az egész háztömb; nagyon gazdag ember volt, a nyomda is az övé: ez volt a Dante Kiadó. Bementem hozzá, Erdős Árminnak hívták, azt mondom neki: igazgató úr, kérem. .. szóval mindegy, hogy mit mondtam, de hogy Karinthyt ki kell most fizetni. Nincs pénze. És gyönyörű novellát hozott. Erre Erdős azt mondja: jó, elintézem és beküldetem a pénzt a szerkesztőségbe. Majd Karinthy elkezdett föl-alá nyargalni türelmetlenségében a szobában. Le nem ült egy percig, mert bántotta, hogy nincs pénze, és hogy mikor jön az a pénz. Egyszerre megállt az íróasztalom előtt, és azt mondta türelmetlenségében: vidéki egy kis ország vagytok, édes egy Zsukám. Mondta dühösen. És én elnevettem magam, de szerencsére 5 percen belül mégis csak megkapta a pénzt.

— Szegény József Attilával kapcsolatban is szó volt valami honorárium-ügyről, azonnali fizetésről.

— Rögtön kellett a honorárium neki, igen. És majdnem mindegyik Nyugat-írónak, Tersánszkynak is.

8