Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Emlékek a századelőről: Dénes Zsófiával beszélget Belohorszky Pál

tűk, és Ignotusnak nem kell az ilyen szerkezet. Azt mondta: ma már senki sem olvas Balzac-ot és nagyon kevesen Stendhal-t, mert bizony szétfolyik a szerkezetük, de Flaubert Madame Bovary-ja és Flaubert Három elbeszélése-e, az a tökély.

— Nálunk is a romantikus élmény volt az uralkodó a prózában, és mi is, a mi íróink is csak aflaubert-i eszmény, a flaubert-i forma vonzásában tudnak túllépni ezen. Ezt látja pontosan Ignotus.

— Hát erre nem tudok választ mondani, nem is akarom érvelésemet odáig vinni, de azt mindenesetre rá kell felelnem, hogy ezzel a formafelbecsüléssel találkoztam egy nagyon mérvadó embernél, a dán Georg Brandes Írónál és tudósnál, aki az egész skandináv irodalmat ismertette meg Európával: Strindberget, Ibsent, Andersent. Én olyan szerencsés voltam, hogy arra az estéjére mentem el, amikor ő Andersenről beszélt. Azt mondta: nem kell hinnünk, hogy Andersennek minden meséje halhatatlan. A mennyország kapuján nagyon kis poggyásszal léphetünk be. A mennyország: az a halhatatlanság. A halhatatlanságba csak egy-két könyvvel, esetleg csak egyetlen eggyel... például: a Don Quijote-ről ki tudja még, hogy Cervantes mi mást írt. Andersennél ugyanúgy van, hogy tíz—tizenkét meséje vitte őt fel kispoggyászával a halhatatlanságba. De igen nagy sikere lett Európában. Ebédelt Viktória királynőnél és Goethe menye, mert Goethe akkor már nem élt, Goethe menye meghívta őt szintén ebédre, Goethe unokáihoz, és így sorra a legkiválóbb emberek meg akarták ismerni Andersent, az ő csodálatos, gyönyörű meséi miatt. És azt mondja: miért olyan tökéletesek ezek a mesék? Mert gyermekhez szólnak, és gyermeki nyelven szólalnak meg. Azt a nyelvet használja, amit minden gyerek megért. A katona ment az ország útján, és találkozott egy boszorkánnyal. Bumm .. . levágta a fejét! A gyerek ezt megérti, így érti meg. Ilyen nyelven beszélt Andersen. A forma tökélye viszi át a művet századokon. Ez volt az utolsó mondata Brandesnek.

— Említettük már ebben a beszélgetésben Juhász Gyula nevét. Zsuka néni többször is találkozott vele, pedig ő nagyon zárkózott, rendkívül nehezen megközelíthető ember volt. Hogyan történt ez a találkozás?

— Én láttam Juhász Gyulát többféle szerkesztőségben, mert én nemcsak a Világnak dolgoztam, hanem a Literaturának, meg az Aurórának, meg tudja isten, már nem emlékszem a különböző nevekre ... és mindenütt ott volt szegény. Vitte be a verseket. És én néztem reá, mert nagyon szerettem verseit, és néztem reá, mert szerettem volna megismerkedni vele. De ő annyira zárkózott volt, így, oldalt lógatta a fejét és nem nézett nőre a világért. Nem mintha nőgyűlölő lett volna, hiszen tudjuk, hogy mennyire szerette a nagyeszményt. De közben megismerkedni nem akart senkivel. Azután történt, hogy nagyon megbetegedett. Bevitték az egyik szanatórium elmebeteg osztályára, mégpedig az önveszélyesek oztályára ... Egy hétfői napon, húsvéthétfő volt... őneki megjelent az utolsó kötete, azt hiszem az utolsó: a Hárfa. Nagyon tökéletes kötet, és megnyerte vele a Baumgarten-díjat. Erre azt mondta nekem a főszerkesztő, már nem tudom melyik, azt hiszem a Literatúráé, Supka Géza, hogy menjek el, csináljak vele interjút. Mit szól ahhoz az örömhírhez, hogy a Baumgarten-díjat elnyerte a Hárfa? Hát elmentem a szanatóriumba, ott egy főorvosasszony ült az ügyeletes szobában, és kértem tőle, hogy meglátogathassam Juhász Gyulát. Azt mondja: én szívesen megengedem, de nem hiszem, hogy sikerül, mert eddig mindenkit visszautasított. És leginkább a sajtót. Hát mondom: tessék megpróbálni. Nevemmel jelentsen be. Visszajött az orvosnő, és azt mondta: „azt mondta, hogy kivételesen jöhet”. Hát bementem hozzá. Ott állt az asztal mellett; kis vézna alak, tiszta feketében: fekete nyakkendője, fekete a haja, napsütött fekete bőre volt és fekete a szeme. Először rám nézett, azután gyorsan abbahagyta, és megint félrelógatta a fejét. Azt mondtam neki... nagyon nagy zavarban voltam, hogy mit is mondjak neki. Ő mondta: tessék leülni. Akkor leültem. Ő is leült. Azt mondtam neki: kedves Juhász Gyula, ma csak örömnapja van, az egész város magáról beszél, hogy a Hárfa kötettel milyen sikere van, és megnyerte vele a Baumgarten-díjat. Egy év gondtalanság. Juhász Gyula, milyen jó ez magának meg az édesanyjának, Kálló Matildnak, aki úgy szereti magát. Elgondolkozott,

7