Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Emlékek a századelőről: Dénes Zsófiával beszélget Belohorszky Pál

én értem azt, kik is tanítottak, és milyen véletlenek adódtak, amik ezt előmozdították. Hát az iskolám: az nagyszerű volt; a gimnáziumom. Az állami leánygimnáziumban, az Eötvös Kollégium híres, jó nevű tanárai is tanítottak. Különösen a magyartanárom, akinek ugyan német neve volt: dr. Hoffmann Frigyes, ő erdélyi szász volt, de tetőtől talpig magyar. És nemcsak magyar, hanem népi műveltségű is, mert például, mikor Arany Jánost magyarázta, akkor elővett a fejéből egy népi verset, hogy Arany János mennyit tanult a néptől: Szent Ilié napján, Zajzon vize partján, szőke lányok, barna lányok, fehér rózsák, tulipánok vidám táncra kelnek, szép legények örömére pántlikát viselnek. Ezt elmondta így az osztálynak, és utána: Királyasszony kertje kivirult hajnalra . . .fehér rózsa, piros rózsa, szőke leány, barna . . . királyasszony néném, az egekre kérném, azt a szőkét. . . s a többi. Nem tudom tovább, de hogy ugyanarra a ritmusra írta, mint amilyen a Szent Ilié napján, Zajzon vize partján. Ugyanaz a ritmus. Általában Arany János volt a legkedveltebb költője, mert valahogy az állt legközelebb hozzá, az ő lényéhez. És én nagyon átvettem tőle mindent. Én is nagyobbra tartottam abban a korban Arany Jánost, mint Petőfit és Vörösmartyt. A romantikától eltávolodtam már akkor, és az egyszerűséget kerestem. A walesi bárdok milyen egyszerű, vagy az Ágnes asszony a patakban, Véres leplét mossa, mossa ... ezek mind olyan nagy egyszerűségű balladák, amiket ő a néptől tanult. Hiszen paraszti származású volt. Én ott voltam az ő nagyszalontai portáján, amikor már hetven éve meghalt. Az a porta vályogból volt, szalmatetővel és gémeskút volt előtte. Csak a közeli sötét erdőnek nem volt már nyoma, mert azt kivágták közben. Na dehát ezt is abbahagyom. Szóval: az iskolában minekünk Hoffmann, amit minden héten poétikából magyarázott, abból dolgozatot is kért. És hazavitte a dolgozatokat, amiket behoztunk. Egy hétre rá hozta vissza. 52-en voltunk az ötödik gimnáziumi osztályban. Ő ilyen sok irkát hozott vissza. ABC-sorba rendezte. Az volt az első alkalom, hogy előadásáról beszámolót kellett írnunk. Szondi két apródját magyarázta el nekünk poétikai elemzéssel. Ez is Arany János műve. Én ültem, ültem a padban és feszengtem, hogy mikor jön a Dénes név. És nem jött, és nem jött, és nem jött. Már a „Z” betűnél tartott, Zoltánnál, és egy másik lányt meg Wencének hívták, dupla W-vel írta, és a Dénes még nem volt sehol. Akkor én már el akartam süllyedni szégyenemben, mert hogy megbuktam, és akkor ő azt mondta, csak ennyit mondott szászul: „Czuk- ker bleibt zuletzt”. A cukor legalul maradt. Az egyetlen hibátlan dolgozata Dénes Zsófiának van. Még ma is elsírom magam. Mert bizony, akkor elsírtam magam örömömben.

— Hát ez volt az első, döntő, nagy irodalmi siker . ..

— Az első csata, amit megnyertem. Igen. És aztán én mindig Ignotusnak írtam, akit olyan remek szerkesztőnek tartottam, remek irodalmárnak, és minden tekintetben olyan tág látókörű szellemnek. Álnéven írtam neki, Lallage néven; ez horatiusi név: Lallage. A főpostára feleljen, én küldök neki dolgozatokat, írásokat, és ő írjon róla nevelő bírálatokat, mert én író akarok lenni. És ez végig így volt a gimnáziumi éveken át. Öttől-nyolcig. — Milyen gyönyörű régies fogalmazás, hogy írjon „nevelő bírálatot”...

— Igen. Nevelő írásokat írt. Nagyon is nevelő bírálatokat írt nekem. Azt írta, hogy az írásban minden fontos; az egyéniség, az amit mond, az egyszerűség, ahogyan mondja. Mindig a legpontosabb főnevet,a legpontosabb igét, a legpontosabb jelzőt szabad csak használnunk, és jelzőben inkább ne írjunk semmit, mint túlzottan sokat. Ezt mind ő tanította meg nekem. És azt is mondta, azt írta, sajnos nincsenek meg a levelei, azokat is ellopták tőlem, azt, hogy a mi korunkban a legnagyobb hatással van az európai irodalomra az orosz irodalom: Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov és társaik, de ezenkívül a francia irodalom mégis vezet, és annak döntő hatása van. Ez az ő tapasztalata. A francia irodalomról a század elején, ezerkilencszáznyolcban, ezerkilencszázkilencben, ő azt jegyezte meg nekem, hogy már a XIX. század változtatta meg a francia irodalmat. Elnyomta teljesen a romantikát, amelyet Victor Hugo harangozott be. Akkor nőttek ki a földből azok az óriások, akik belekerültek a halhatatlanságba, Victor Hugo is a romantikával, de akkor jött Baudelaire, Verlaine és Rimbaud a költők közül. Az írók elkezdik a formatökéletes írást, Flaubert. Igaz: Flaubert előtt Stendhal és Balzac szintén óriások, de szétfolyik a szerkezeid