Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Grendel Lajos: Csehszlovákiai magyar novella
műveltségét, semmint hivalkodott vele. Az öregasszony szerint naivul jóhiszemű férfi volt, aki, éppen mert kizárólag a szellemi élvezeteknek élt, hatalmas tudásszomját nem borral, kicsapongásokkal és kártyacsatákkal csillapította, olyannyira nem ismerte az embereket, mintha egész ifjúkorát kolostorban töltötte volna. S így hiába forgott gyakran társaságban, magyarázta Vígh az adjunktusnak, az elengedettséget és a közömbösségbe hajló jó kedélyt nélkülöző arisztokratizmusa lehűtötte körülötte a levegőt, mintha egy álruhába bújt adó- végrehajtó toppant volna be önfeledten mulató komédiások közé, aki nincs ugyan szolgálatban éppen, de amit lát, azt akaratlanul is a holnap délelőtti hivatalnok megvesztegethetetlen szigorával veszi szemügyre és mérlegeli. Hiába volt okos és művelt, mondta Páll Imre unokanővére, elfeledkezett róla, hogy a legtisztább és legfényesebb eszmék is sárból és mocsokból habzanak fel. Elfeledkezett róla, hogy a felemelkedéssel egyenes arányban növekszik a mélység vonzereje is. Hogy ami tiszta, arisztokratikus és feddhetetlen, az egy idő után terhes lesz a közönséges ember számára. Ezért aztán be kell bizonyítani, hogy a katedrális sárból épült, a nagy világosság egy szélhámos szemfényvesztése csupán, a jó ízléstől pompázó ruhák ótvaras, rühös testet takarnak, s a szép, tiszta és egyszerű beszédet formázó száj lehelete büdös. Az öregasszonynak könny csillant meg hályogos szemén. Egy napon, mondta, úgy szakadt rá Páll Imrére a baj, mint aki este még elefántcsonttoronyban feküdt le, és sámlin ülve egy pajtában ébred reggel. Cseresznyevirágzás ideje volt, kissé hűvös este. Igazából nem is este még, bár a nap elbújt már a templomkert fái mögött, foltok kenődtek az udvar négyszögét lezáró tűzfalakra, itt is, ott is, füstöt eregettek a kémények. Ő a zárt verandán ült, olvasott, de a betűk a sűrűsödő homályban fekete csíkokká olvadtak össze a szeme előtt. Ahogy közeledett a csendes kisvárosi nappalt surrogással, bogámesszel felváltó este, úgy kaptak fehéren viliódzó szellemalakot az udvar cseresznyefái, vagy mint hatalmas kandeláberfuzérek izzottak, anélkül hogy fényt sugároztak volna a földre. Ő egy pillanatig elgyönyörködött a látványban. Nem akart hinni a szemének, amikor az udvar végében megpillantotta a közeledő alakot, amely mozgó árny volt sokáig, csak amikor az árny a lépcsőfeljáróhoz ért, látta, hogy sötét ruhába öltözött asszony. Mintha egyenesen a pokolból szállt volna fel, jött mint a végzet. Imre nem tévedett, mondta az öregasszony, valóban a pokolból küldték, abból a pokolból, ami a városszéli nyomortelep volt akkoriban. „Ó igen, olvastunk mi már akkoriban a társadalmak lassú eltömegesedéséről. Számoltunk az alvilág készülő forradalmával, bár rettegésünket elnyomta még a jómód, műveltség és törvényesség rendithetetlennek hitt szentszövetsége. Nappal nem féltünk, csak lámpaoltás után keveredett valami baljós félelem az elvégzett kötelességek fölött érzett megelégedettség békéjébe.” Mintha gyenge földrengéstől hullámzana a szoba, valami ilyet érzett Páll Imre is, amikor beengedte a verandára a sötét ruhás asszonyt. „Mennyit hajtogatta később: a tömeg el fog nyelni bennünket. Mi egyre kevesebben leszünk, ők pedig mindennap többen. Eljön a nap, amikor a gondolataink is az ő rezesbandájuknak a muzsikájára állnak vigyázzba majd. Az életnek egyre kisebb lesz az értéke.” Az asszony megragadta karjánál Páll Imrét, és megrázta: „Miért tette ezt a fiammal? Ilyen gyalázatot! Maga, akit mindenki tisztel!” Dőlt belőle a pálinkaszag, Páll Imre pedig megborzongott. Ó ezek a szegény, kifinomult, érzékeny lelkű, nőies entellektüelek, sopánkodott az adjunktus. Milyen tágra tud nyílni a szemük, ha behatol lakályos házuk falai közé a kinti trágyaszag. Hogy meg tudnak lepődni, amikor szemtől szembe találkoznak azokkal, akikről annyi lesajnálással, félelemmel, iszonyattal vagy éppen képmutató részvéttel fecsegnek máskor. Milyen felkészületlenek és védtelenek tulajdonképpen... Az asszony kiráncigálta Páll Imrét az utcára. „Jöjjön, nézzen a fiam szemébe, ha tud!” Az utcán ott várta őket a „meggyalázott” fiú néhány suhanc meg asszony fenyegető díszkíséretében. „Fajtalankodott a fiammal! Ez az ember, nézzék! Ez a fasztóni! Pénzt adott neki érte, hogy száradna le a keze!” Tizenhat-tizenhét éves forma vézna fiút tuszkoltak a színe elé. Tüdőbajos, gondolta Páll Imre, még ő sajnálta a fiút, s még mindig az motoszkált a fejében, hogy összetévesztik valakivel. „Egy szó sem igaz az egészből, esküszöm”, mondta magára erőltetett nyugalommal. Higgadmak, sőt kedélyesnek próbált látszani. De amikor 19
