Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Grendel Lajos: Csehszlovákiai magyar novella

látta a komiszság és a káröröm szikráit kipattani a tüdőbajos fiú tekintetéből és az ő leheletén is megérezte a pálinkabűzt, megtántorodott, és a kerítés fedezéke mögé hátrált. A fiú ezalatt egykedvűen — figyelmesebb fül regisztrálhatta, hogy betanult szöveget makog — kijelentette: „Minden alkalommal rimánkodott, hogy vetkőzzek le neki.” „Pert indítunk”, üvöltötte magából kikelve a fiú anyja, hogy jól hallja mindenki, Páll Imre szomszédai is, hiszen ez a darab nekik is szólt. Őket is figyelmeztetni akarták, hogy sor kerülhet rájuk is egyszer.

A bíróság persze tisztára mosta Páll Imrét, mondta a költő unokanővére, de hiába mosták tisztára, nem lett patyolatfehér. A fiú a vallomását megelőzően epilepsziás rohamot kapott, s aztán olyan lélektelenül és ügyetlenül játszotta a szerepét, hogy abból éppen a legfontosabb, a meggyőződés hiányzott. Páll Imre ügyvédjének a keresztkérdései alatt pedig összeomlott. Addigra persze a Páll család is rendezte sorait. Minden követ megmozgattak, nem is annyira Páll Imre két szép szemének a kedvéért, hanem a Páll név becsületének a védelmében. Ami utólag visszatetszést keltett, az a Páll rokonság buzgalma és oligarchikus fellépése volt. Olyan dölyfösen viselkedtek, mintha az egész városra haragudnának, mintha ezt az aljasságot nem két léhűtő, hanem maga a város tervelte volna ki, s így a haragnak és a megtorlásnak is mindenkit sújtania kell, aki a Páll-rokonságon és a baráti klikken kívül van. A kölcsönös sértődések és félreértések parazsa évekkel később is fel-felizzott még, míg a két felbujtó annyi megvetést kellett csak hogy elviseljen, amennyi egy balul végződött hecc, egy kétbalkezes mókamester ízetlen tréfája végén megérdemelten kijár. A végén minden amúgy középutasán rendeződött el, ahogy az leírni szokott errefelé, mondta az öregasszony. Sosem a teljes igazságnak vagy valamely pártatlan, nem evilági igazságszolgáltatásnak megfelelően, ahogy kívánnánk, de azért mégis úgy, ahogy az igazság és igazságtalanság az életben kiegyenlítődni szokott.

Az egyetlen igazi vesztese az ügynek mégis Páll Imre maradt, mert a vád alól tisztázták, a becsületén nem esett folt, ám a gyanú árnyékától nem szabadulhatott többé. Ellenségei tehát mégis elérték a céljukat. Nem egészen azt, ami végett összeesküdtek ellene, be kellett érniük kevesebbel. De ez a kevesebb is éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy Páll Imre, sporthasonlattal szólva, mondta Vígh az adjunktusnak, a pályáról a kispadra kerüljön. Ezentúl nem szívesen nyitották rá az ajtót. Régi barátai is tartózkodóbban viselkedtek vele szemben. Talán a jóhírüket féltették, vagy talán csak büszkék voltak, s úgy érezték, ha megkísérelnék visszaállítani a régi barátságot, előbb meg kellene követniük Páll Imrét. Ő pedig még inkább visszahúzódott a könyvei közé. Az utcára sem ment ki szívesen, mert azt tapasztalta, hogy a háta mögött összesúgnak az ismerősei, ha pedig köszön nekik, furcsán néznek rá. Nem haraggal vagy indulattal, hanem valami megfejthetetlen nézéssel, amelyben a bűntudattal jól megfér a viszolygás is.

De volt emögött a tartózkodás mögött más is. A dölyfösnek és sértődékenynek nevezett Páll család nem alaptalanul vádolta a várost kétszínűséggel. Amikor a pernek híre ment, csaknem mindenki elhitte a Páll Imrére szórt rágalmakat. Amikor pedig a bíróságon elhangzott a felmentő ítélet, a hallgatóság padsoraiból, bár felzúdulás nem, de egyetlen helyeslő hang sem támogatta a bíróság ítéletét, hanem szinte szétfeszítette a terem falait a néma csend. S ez nem a megrendülés vagy a rossz lelkiismeret csendje volt, hanem a csalódottságé. A város bűnösnek akarta látni Páll Imrét, és szerette volna nyilvánosan elmarasztalni. Páll Imrét le kellett rántani a sárba, hogy ne kelljen a jövőben fejet hajtani az okossága előtt, hogy el lehessen intézni a véleményét egy vállrándítással.

Évekkel később — a botrány emléke elhalványodott már akkorra — Páll Imre még egyszer találkozott az asszonnyal. Már bent voltak a németek az országban, közelgett a front is. A város valamelyik peremkerületében kenyeret osztottak, Páll Imre felügyelt másodmagával a rendre, s egyszer csak megpillantotta az asszonyt két másik részeg ribanc társaságában. Két csendőr kísérte őket. Találkozott a tekintetük. Az ilyen találkozás az életben sosem véletlen, szögezte le az öregasszony. S a vén banya akkor felemelt ököllel megfenyegette Páll Imrét. Ugyanaz a gyűlölet lendítette a magasba az öklét, ami egy évtizeddel korábban. Páll Imre akkor, tíz év múlva értette meg, hogy az asszonyt a bosszú

20