Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Pomogáts Béla: "Zengő intelem": Dsida Jenő a Szózatról

gyarság mellett, mint Vörösmarty nagy verse: „Mit nékem most a Dante terzinái / s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant, /mikor tetszhalott véreimre / hull már a föld és dübörög a hant, / mikor a bús kor harsonája / falakat dönt és lelket ingat, / mikor felejtett, ősi szóra / kell megtanítani fiainkat, / mikor rémit a falvak csendje / s elönt a semmi árja minket / és szülni kell és nemzeni / s magunk képére kalapálni / vánnyadt gyermekeinket!” Igen, ez az „Itt élned, halnod kell” kései folytatása, ugyanaz a kétségbeesett fájdalom, ugyanaz a helytállást sürgető „mégis” reménykedés.

Mint ahogy a fájdalom és a remény üt át a százéves Szózatot köszöntő kis írás soraiban, Dsida Jenő itt is helytállásra, nemzeti felelősségtudatra és közös cselekvésre biztat. Egy másik erdélyi költő, Remenyik Sándor az erdélyi magyarság vészterhes napjaiban, midőn oly sokaknak egy életreszóló elhatározással kellett választ adniok Vörösmarty igéire, híres versében, az Eredj, ha tudsz! soraiban ekként próbálta felébreszteni mások lelkiismeretét: „Eredj, ha tudsz ... / Eredj, ha gondolod, / Hogy valahol, bárhol a nagyvilágon / Köny- nyebb lesz majd a sorsod hordanod.” Dsida Jenő majdnem két évtized múltán Vörösmarty „mélyhangú harangként zengő intelmét” ismétli meg: „itt élned, halnod kell. ..”

13