Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Pomogáts Béla: "Zengő intelem": Dsida Jenő a Szózatról
Pomogáts Béla „Zengő intelem” Dsida Jenő a Szózatról * Lajos, aki 1848 tavaszán Párizsban élte át a forradalom eseményeit, az Erdélyi Híradó című lapban számolt be tapasztalatairól. Leírja itt, hogy a párizsi magyarok népes küldöttségben keresték fel a francia forradalmi kormányt, majd a Városháza előtt s később a Bastille-téren elénekelték a Marseillaise-t és utána Vörösmarty Szózatát. „C'est la Marseillaise hongroise!” — kiabálták a franciák — pedig hát mi sem különbözik inkább a francia nemzeti himnusz győzelmi mámorban fogant pattogó harci riadójától, mint Vörösmarty versének keserű tragikuma: „Vagy jőni fog, ha jőni kell /A nagyszerű halál, /Hol a temetkezés fölött / Egy ország vérben áll.” Igen, a Szózat a legkevésbé sem diadalmas harci induló, inkább egy gyakran vereséget szenvedett nép keserű önvizsgálata, amelyben még a közös tettekre mozgósító reményt is a nemzethalál sötét jóslata vonja árnyékába. Mozgósító erő és fájdalmas történelmi számvetés vegyül soraiba, s a benne lüktető érzésnek, az általa megszólaltatott dallamnak ezt a drámai karakterét vették észre azok is, akik születésének századik évfordulóján, 1936-ban vallottak hozzá fűződő személyes élményeikről. Elsősorban Babits Mihály, aki a Szózat ünnepére című írásában maga is a nemzet történelmi önvizsgálatának sürgető igényét szólaltatta meg. „Veszélyes időket élünk! — hangoztatta. — Soha még a nemzetek létét fenyegető végzet nem volt oly igazi és kézzelfogható, mint napjainkban. (...) A modem politikai és háborús technika minő borzalmas szószerintiséggel és reálizmussal valósíthatja meg bármely pillanatban és szinte egyik napról a másikra az ő (t.i. Vörösmarty P.B.) apokaliptikus rémálmát, a nemzethalált! Az idők ily módon hozzásötétedtek a sötét költeményhez, s utolérték ezt az előreszaladó, izgatott fantáziát. A Szózat százéves korában aktuálisabb, mint újkorában volt.-1’ Dsida Jenő Itt élned, halnod kell című írása, amely a kolozsvári Pásztortűz 1936-os évfolyamában jelent meg, hasonló módon látja Vörösmarty költeményének időszerűségét, csakhogy az ő versértelmezésébe belejátszottak a kisebbségi létben szerzett keserves tapasztalatok is. Maga a költő sokáig önmagával is küzdött, hogy e tapasztalatoknak egyáltalán hangot adjon; ifjúsága idején szinte szándékosan hallgatott az erdélyi magyarság szorongató közös élményeiről, s 1930-ban írott Erdély című verrsében még vádaskodásokkal is meg kellett küzdenie: „Azt mondják, kerülöm a nevedet, / nem beszélek rólad, nem dicsérlek (...) Pedig a gyantaszagú fenyvesekben / mindig levetett kalappal járok, / sebes, mély vizeid bennem zúgnak.” Valóban sohasem tartozott azok közé, akik szívesen díszítették Erdély címerével költészetüket, a szülőföld szeretete és az iránta érzett hűség azonban titkos vízjelként mindig átütött versein. A hűségnek és az aggódásnak ez a vízjele vált mind nyilvánvalóbbá rövidre szabott élete utolsó éveiben, midőn az elviselhetetlenségig fokozódtak az erdélyi magyarság terhei. A kolozsvári költő ekkor — a kisebbségi megpróbáltatások napjaiban — írta fájdalmas zsoltárát: a Psalmus Hungaricust, amely korábbi költészetének merengő és játékos dallama után a közösségi hűség és a történelmi felelősség szigorú morálját szólaltatja meg. Ennyiben a Szózat huszadik századi rokona, amely ugyanúgy hitvallást tesz a szétszóródó, a végső pusztulás fenyegető árnyékában élő ma12
