Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Csorba Piroska: Bogyózik az ágon a versli
Csorba Piroska Bogyózik az ágon a versli JL m.ülönös érdeklődés vonzott már gyermekkoromban a nyelvhez. Voltak szavak, amiket szerettem, voltak nevek, amelyeket láttam — az Erzsiké például pasztellszínű fodor képében jelent meg előttem, a Benedeknek bekecse volt és bajusza, az Erika rezgeti, az Anna mély hangon szólalt. Öcséimmel összegyűjtöttük a szerintünk ronda hangzású szavakat és kórusban mondogattuk: mócsing, pacal, pacuha, kocsonya ... S amikor anyám a copfomat fonta és én a vékony kis madzagot nyújtottam a kezébe, amivel szorosra fogta a rakoncátlan tincseket, s amit mifelénk galondnak hívtak ... elkezdtem mondogatni: ga-lond, ga-lond-ga-lond-ga-lond-ga ... mindaddig, míg a szó elveszítette az értelmét. Furcsálltám, aztán kipróbáltam a többi szóval is: asz-tal, asz-tal-asz-tal ... s ha sokszor, tízszer-húszszor mondogattam, megszűnt a hangsornak a jelentéssel való kapcsolata. Ez megnevettetett, megigézett, aztán megijesztett — de hiszen a szavak nem is azok, amik; semmi közük a dolgokhoz, amelyek névként viselik őket! Még emlékszem, hogy szégyenkeztem, amikor a boltban szalajkát kértem, s a boltos, aki idegenként jött a faluba, nevetett rajtam, végül aztán rájött, mit akarok vásárolni. Erősen faggattam anyámat: miért hívjuk mi szalajkának, ha nem az a neve? De anyám nem tudta kielégíteni a kíváncsiságomat. így aztán én hétéves fejjel kitaláltam magamnak egy magyarázatot: biztosan van mindennek komoly, hivatalos hosszú neve, amit is aztán az emberek megrövidítenek, becéznek, így szelídítik magukhoz. így lesz a Katalinból Kati, a Lászlóból Laci, s a szalalkáliból szalajka. Annyira szentül meg voltam győződve feltevésem helyességéről, hogy amikor tepsiért szalajtottak a szomszédba, én — afféle becenévnek vélvén a tepsit — tepelőt kértem kölcsön. Még nem volt tanár, aki kíváncsiságomat kielégíthette volna, már töprengtem: hogyan keletkezett a nyelv, miért nem tudnak az állatok a mi nyelvünkön, hogyan született a beszéd? Régi jó barátságom, kíváncsiságom a magyar nyelv iránt azóta is szüntelen, hiszen ezen a nyelven beszélek, írok, hallgatok. Külön öröm volt a számomra, amikor lányom születésével testközelivé vált a lehetőség; megfigyelni hogyan születik a beszéd egy gyermek száján. A magyar beszédhangok csak exspirációsak, de a lányom csecsemőként — mint minden kisded — inspirációs, csettintő, cuppantó hangokat is adott. Ezek az első jeladások, ezek a fonetikusan nehezen leírható szótagocskák születhettek volna a világ bármelyik táján, hiszen a csecsemőkori hangadásokban még benne varrnak az egész világ nyelvének hangjai. Szóltam csecsemő-lányomhoz, s ő ajkával próbálta utánozni az én szájmozgásomat, felelgetett nekem, hasonló hangsúllyal, mint amilyennel én kérdeztem. A hónapok teltek, az első hangocskákat gügyögés váltotta fel: apró szótagok, amelyeknek hangjai egyre inkább hasonlítani kezdtek a magyar hangokhoz. Az idegenek — mintát, megerősítést nem kapván — lassan lekoptak. Olykor kiestem az őt figyelő szerepből és magamat is figyeltem, s általában a felnőtteket, akik kicsikhez beszélnek. Ennek a beszédnek is sajátos törvényszerűségei vannak. A felnőtt ilyenkor tagoltabban, lassabban, tisztábban képzett hangokkal szól, artikulációja javul. A dajkanyelvi szavak egyébként is úgy alakultak, hogy a kisgyermek számára könnyűek legyenek, ezért sok bennük a bilabiális m, p, b. Ezek képzését láthatja, tehát könnyen 84
