Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Csorba Piroska: Bogyózik az ágon a versli

utánozhatja a gyerek. A szótagkettőzés — baba, mama, papa, bibi — is a könnyebb megtanulást célozza.

A dajkanyelvi szavak bő használata mellett megfigyeltem még egy sajátosságot: a minimálisra redukált mondatokat; azt a törekvést, hogy a közlés minél kevesebb szóból álljon, lehetőség szerint tőmondatokból. Sokan még a névelőt is elhagyják az őt megillető helyről, például: Nézd, ott autó! Gyere ölembe! Ugat kutya. stb. Az igékkel szemben előnyben részesíti a gyermekhez beszélő felnőtt a főneveket. Talán mert a legfontosabb s a legegyértelműbb a gyermek számára a dolgok neve. Gyakori az is, hogy a kicsihez nem tegezve szólnak, hanem a nevét mondják, ily módon rögzítve-vésve fejecskéjébe, hogy ő kicsoda: Ráadom Jancsikára a blúzt ... A selypegő, pöszítő, gügyögő felnőttekről nem is szólok, pedig sokan vannak még, akik hibás mintát adnak a gyermeküknek. Elfeledik, vagy nem is tudják, hogy a gyermek hangadó szervei ekkor még nem képesek egyes hangok tökéletes képzésére. De ha környezetében szép beszédet hall, maga is igyekezni fog megtanulni azt, hiszen fejlődésében éppen a szereteten alapuló utánzás játszik döntő szerepet.

Lányom a családi hagyományhoz híven, korán kezdett el beszélni.

Szókészletének első kincsei a következők voltak:

Nyolchónapos, amikor megfelelő szituációban már használja a hamm szót, torokhangon ejtve, imigyen tagolva: ha-mmm. Ez a ha-mmm jelentette: az ennivalót, azt, hogy éhes, illetve, hogy enni lát valakit.

A szavak kimondását megelőzte a megértés. Héthónaposán már megértett, teljesített könnyű kéréseket: add ide a babát! hol a mackód?

Tizenöt hónapos korában feljegyeztem szótárából néhány szót: apa = apa (ő szlávosan ejti az a hangot)

hol = hooo (ezt a megnyújtást több szóban megfigyeltem; így pótolta a számára nehéz mássalhangzókat: így lett az ölbe-ből öööpe, az eltört-ből, ááátöö, az ajtó-ból aaató stb.)

Ahol a szó elejét nehéz kimondania, ott a végét használja, így lett a lámpából: pa.

Egy-egy szava több dolgot jelöl. Babának nevezi a játékbabát, a gyerekeket, a babakocsit, de így nyilvánítja ki sétálási kedvét is. A papucs, zokni, harisnya s a bőrből készült apró dolgok neve: ba-bu, pa-pu, esetleg ka-pu, a gombot bóóó-nak, vagy lakonikusan tom-nak ejti.

Apja pipázott abban az időben, a pipaszurkáló szó nagyon tetszett neki, ám az ő nyelvén átalakult, lerövidült: „ka-ku”-vá.

Áááá — ha álmos, ha alszik a babája, ez a kiságy neve, de még az esernyőre is ezt mondja, ha az eldőlt.

A bácsikat bá-nak, a néniket nunának szólítja.

Brrr a turmixgép, porszívó, autó, centrifuga neve, de más mozgásokat is így nevez meg.

A szavai még nem kötődtek egyedi jelentésükhöz, hanem rugalmasan viselkedtek; alaki vagy egyéb hasonlóság alapján több tárgyat is jelölt velük. Egyszerre igét és főnevet, egészmondatos óhajtásokat is kifejezett ezzel az egyetlen hang-sorozattal: áááá — álmos vagyok, tegyél a kiságyba... vagy: álmos a babám, elaltatom. A szituáció adja meg a jelentését ezeknek a „nomenverbumoknak”. Vajon nem ezeken a fejlődési fokozatokon ment keresztül az emberi beszéd is?

Hogy nehezen érthető ez a kisded-nyelv? Csak egy kívülálló számára. A mi kommunikálásunkat ugyanis minden szótárnál jobban, tökéletesebben segítette az az érzelmi tény, hogy ő a gyermekem és én az édesanyja vagyok.

Tizenöt hónapos, amikor a polcra mutat kopaszfejű babájára, s megszületik szájában és agyában az első mondat:

— Aggyá baba!

Igaz a „baba” még puritán tőszóként áll, nem viseli magán a tárgy ragját, de azért mondat ez a javából. S a kétágú kis mondatot hamarosan követi a többi.

Egy-két nap múlva meghallom tőle az első toldalékot. Apja távol van otthonról, a kucsmája ott hever az asztalon. A lányom a kucsmára mutat és határozottan kijelenti:

85