Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - "Szeretethiányos kor ez ...": Varga Csaba válaszol Mezey László Miklós kérdéseire
Én már vagyok olyan öreg, hogy Veres Pétertől kaphattam azokból a híres levelezőlapokból. Persze nem ezért tartom evidenciának a népben—nemzetben való gondolkodás szükségességét. A 80-as évek ezt a kérdést másképpen vetik fel. Népben—nemzetben akkor lehet gondolkodni, ha egyrészt képesek vagyunk városban és faluban — kistájban —, másrészt Közép-Európában és Európában gondolkodni. Nincs nemzettudat lokális tudat nélkül, és a nemzettudat csak úgy lehet egészséges, ha belehelyezzük egy Európa- tudatba. De menjünk csak sorjában! Lokális tudat csak akkor alakulhat ki, ha százával lesznek helyi reformok. A hely alatt várost és vidékét értem. Ez olyan új — és szocialista! — jövőépítő stratégiát jelent, amely nem felülről indított központi reformokban gondolkodik, hanem sokféle központi segítséggel is támogatott önszervező helyi reformokból áll. Én Európát ma olyannak látom, amelyben egyaránt támadtak jelentős új szelek Keleten és Nyugaton. Ha ez a helyzet tartóssá válik, akkor valamennyi kis nemzetnek, így a magyarnak is, igazán komoly esélye lehet a megújulásra. A helyzet tehát az, hogy a bajok nagyobbak, mint gondolnánk, de most a reményünk is több lehet, mint hinnénk. Ám ha nem lesz „új Európa” és megújult szocialista Kelet-Európa, a nemzeti megmaradással egyenlő nemzeti megújulás szükségképpen elmarad. Akkor pedig kiszámíthatatlan, hogy a mai fojtott, hiányokkal, gátlásokkal küszködő nemzettudat végleg kimúlik-e vagy robbanásszerűen felerősödik. Én azonban minden robbanástól félek. — Egyik kezdeményezője és szervezője voltál az ismét megindult népfőiskolái mozgalomnak. Milyen reális szükséglet hívta életre közel négy évtized múltával ezt az egyszerre népnevelő és önművelő képzési formát? Mi ma a népfőiskola hivatása? — Mielőtt a népfőiskoláról beszélnék, hadd szóljak néhány mondatot az olvasótáborokról. Hiszen ez volt az első életreform-mozgalom, amelyet a 70-es évek elején megindítottunk, s amiért több rúgást kaptunk, mint bármelyik novellánkért. Olvasótáborokat számos okból kezdtünk el szervezni. Én most csupán egyre utalnék: a magyar iskola folytonosan leplezett válságára. Mi, negyvenévesek úgy jöttünk ki az iskolából, hogy ott nem kaptunk hitet, eszmét, egyéni és társadalmi programot. Utólag látom, az olvasótábor valami olyasmi volt, mint Münchhausen báró nem lebecsülendő tette, saját hajunknál fogva kihúzni magunkat az izoláció okozta légüres térből. Mostanában évente már több mint száz olvasótábort szerveznek országszerte, de számosán ma is nehezen akarják elhinni, hogy ezeken a kísérleti jellegű demokratikus „szigeteken” nem elsősorban olvasóvá, hanem autonóm közösségpolgárrá kell nevelni a diákokat és önmagunkat. A népfőiskola gondolata sem azért jutott eszünkbe, mert ezt vagy ehhez hasonló kulturális vállalkozást „importálni” akartunk volna a magyar progresszió múltjából. Egyszerűen arról van szó, hogy az olvasótábor a tizenéveseknek, a népfőiskola a felnőtteknek kínál új értékrendet, új életmódot. A népfőiskolának — felfogásom szerint — három célja van. Az első az, hogy az elmúlt két évtizedben létrejött új magas vagy elit kultúrát megpróbáljuk demokratikusan mindenki számára elérhetővé tenni, és egyúttal az elfelejtett vagy még nyomaiban létező népi kultúrát minden nosztalgiától mentesen visszaépíteni a köz műveltségébe. Második célja, hogy helyben kíséreljük meg a komplex identitást erősíteni. Ezen azt értem, hogy növeljük a gyakran teljesen kiveszett helyi múlttudatot, ugyanakkor neurózismentesebbé tenni az olykor szégyenlett nemzeti érzést és -gondolkodást; továbbá az elmúlt évtizedekben is visszafejlődött helyzet- és jövőtudatot valamilyen mértékben újból felépíteni. És végül harmadikként az egyéneket és közösségeiket szellemileg és gyakorlatban felkészíteni a helyi gazdasági, társadalmi, kulturális reformokra. Ennyiből is látható, hogy ez egy koncepcionális vállalkozás, nem pusztán az európai és a régi magyar népfőiskolái mozgalom továbbfejlesztése, még csak nem is a hiányzó felnőttoktatás megújítása, hanem — mint annyiszor mondtam — a vergődő ember és ország megmaradásához az egyik lehetséges eszköz. Én a népfőiskolát Balatonszabadiban csináltam meg. Ott, ahol mintegy öt éve egy sokrétű falukísérletbe kezdtünk. Meg kell jegyeznem, hogy ebben a társadalmi kísérletben 53
