Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - II. rész

az ellenszérum, e számtalan javakorabeli, hithű tizenkilences. Hangosan nem beszélhettek. De a suttogva elmesélt ismereteik, sorsuk cáfolták a vörös rémről mondottakat.

A leventézés természetrajzáról tudtommal elemző tanulmány eddig nem jelent meg. Sommás elítélő nyilatkozás annál több.

„Fasiszta katonaelőiskola, irredenta tartalmú túlfűtöttséggel, soviniszta alaphanggal.”

Se tisztem, se okom a lev?nteség mentegetése. Közönséges közlevente voltam, mint a közel százezer nemzedéktársam. És ha foglalkozásaiból kivonom az ártalmas ideológiát, megmaradt a testedzési, szabályozási ismeretek, előnyök haszna. Az érintett korosztályok még hajlíthatok az életreszólóan fontos szabályokhoz. Törve, zúzva, sokszor megalázva, inkább gorombán, mint szépen, a minden rendszernek nagyon is szükséges állóképességet, küzdőképességet fejlesztettek. Nem csak a harctereken hasznos a tűrőképesség, a kreativitás, a megvalósítás, a magad adottságainak a helyzethez igazítani tudása, de a polgári életben mindenütt.

A polgári élet nem teremt alkalmat a vigyázzállásra. Nagy marhaság, az alázatosan jelentemmel együtt. De a megalázással is hányszor szembesül az ember az élete során? Hogy viseli el, ha nem ismeri föl?

A vigyázzállás fegyelmet követel, a fordulatok is. Nem úgy fordulunk a civil életben, ahogy a leventében tanítják. De ahhoz is önismeret kell, hogy fél, vagy egész fordulatot tegyen az ember. Különben elesik.

A parasztfiatal, ha magánszorgalomból átugrotta a kapukerítést, soha nem mérte meg, milyen magasat teljesített. A leventében centire ugrani, percre fúrni, ügyességi vetélkedőkben magát próbálni kötelező alkalomra lelt. Magát ismerte meg a társainak szeme tükrében, oktatóinak sokszor embertelenül gúnyos ugrasztó követelményeiben. Mennyit bír a mázsányi súlyok eldobásában, a célbadobásban, a céllövészetben, fútásban, gyaloglásban, biciklizésben, célratartásban.

Az is összetett, figyelemösszpontosító foglalkozás.

Talán azért, hogy pontosan lőjük le az embert. De azt ki lehet kapcsolni a foglalkozásból. Ki kell. A mai széthulladozó személyiségek tömegesedésének korában a figyelemösszpontosítás, az összeszedettség elengedhetetlen emberi követelménye minden korszak minden foglalkozási ágának.

És sírva, ríva, fogcsikorgatva, megcsalatva, kijátszva, a leventézés nemzedékei megtanulták: mi az anyaföld, a drága haza, az emberi butaság, a gőg, a fa, a jég, a puskagolyó, a bombarepesz. A sírgödrök mélységét, keménységét. Hasznára vált-e? Nincsenek adataim.

Miképp viselte a háború, a tűzvonalák megpróbáltatásait? Azt sem számolhatjuk össze, a leventében tanítottak hány embert mentettek meg a megpróbáltatások ezer veszélyei között az életnek. Nem tudom hány elvérzésnek indult kaphatott tőlük életmentő elsősegélyt. Azt sem tudhatom, a leventében kapott túlfűtött hamis hazaszeretetből hányán rohantak a torkolattüzek elé.

Azt sem ismertette senki, a testedzéseken fölcsöpörödött sportemberek milyen bajnoki szintekig vitték. Ha vitték.

Itthon a totális háború éveiben a leventék csetlettek-botlottak a légoltalmi figyelő tornyokban. Éjjel, nappal. Az érlelődő gabonatáblákra szórt gyújtólapokat oltották, szedték.

A háború utolsó szakaszában az én falum leventéi a kiürítési parancsra nem indultak Nyugatra. A fölhívás hangját elnyomta világosi harcmezőn kibontakozott óriási tankcsata moraja. 1849-ben is a dombiratosi házak falában gyűrődött meg az ágyúdörej. Most, mintha a házfedeleket szedné valami óriási kéz, úgy recsegett, ropogott minden. Bizonytalan az ottani élet, hát még az idegenbéli! Sehová!

A csaták csitultával félelmes halotti csönd. Napokig tartó. A katonai térparancsnok ráreccsentett a főoktató-helyettesre:

— Kimegy a leventéivel a bolhási dűlőbe, az oroszok föltartóztatására! Kapnak egy kosár kézigránátot. Indulás.

36