Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - II. rész
Kikullogott a kisded mezítlábas csapat, garabolyban vitte a nyeles kézigránátokat. A hihetetlenül gazdag termésű esztendő meleg szeptemberének közepén járt a naptár. A kukorica, a cirok talpon állva várta a szüretjét. A mezítlábas leventék a Bolhás dűlő kukoricásában kucorogtak. A csönd rémisztő. A fülükben zilált a vérük lüktetése. Minden levél zörrenésére kézigránáthoz kaptak. Világos nappal. Százágra süt a nap. Délután két óra. A harcálláspontjuktól tíz méterre hirtelen csörtetés. Mintha egy század katona törne feléjük. Pedig csak két jókedvű, jóllakott nyúlcsalád kezdett játékba. Odavágtak két kézigránátot. A fülüket eltömő robbanás alig kezdett alábbhagyni, két-három kilométerről aknavetővel köszöntek vissza. A hang után célozva. Erre a leventekülönítmény egytrappban szaladt haza. Azután napokig záporozó őszi esők paskolták a határt, az utak járhatatlanná váltak. Az utolsó visszavonuló katonák ablakról ablakra verték föl a falut: mindenki meneküljön, itt az ellenség! A készületlenségre, fejvesztettségre jellemző, hogy a gyászkocsiba is két jármos tehenet fogtak, s azon indultak Kunágota felé. De az út a visszavonuló katonáké. A menekülő civilség a fölázott szántóföldeken dagasztotta a sarat. Úgy kifulladtak, mire földerengett a hajnal, visszaszégyenkeztek a faluba. Ahogy fölkelt a nap, az Arad felől eső utcavégen már a javakorú tizenkilencesek álltak, akik az első háború utáni fogolytáborokban, vörös ezredekben tanulták meg a forradalmat, annak nyelvét. Használták olyan könnyedén, mintha előző este hagyták volna abba. Kezeltek, rágyújtottak, beszélgettek. — Hun vagytok már? Húsz éve várunk benneteket! Mire azok: — Itt vagyunk, látjátok. Dehát a tieitek mindent megtettek, hogy minél lassabban jussunk ide! Szegényház Jött valami rendelet, hogy a falu esettjeit egy födél alatt kell tartani, emberbaráti támogatásban részesíteni! Ha már így van, vakarta meg fejét a dombiratosi képviselőtestület, akkor veszünk emberbaráti házat! Vettek. Dudás György faluvégi kiskereskedőtől. Sokszor elszaladtunk meglesni kirakatát. Új szíjostorok, agyagnyuszik voltak benne. Belől kocsikenőcsök, süvegcukrok. Fölfelé mehetett a boltos csillaga, mert a falu főutcájában nyitotta ki specerájhandlimgját, ahol cigarettaáruló készüléket szerelt a bolt előtti akácfára. Szögletes, hosszúkás, sárga bádogdoboz volt a jámbor jószág, amelyik egy fillérért egy Hunnia-cigarettát adott. Nagy újdonságnak számított. Az emberek napokig bámulták, próbálták a tudományát. Elnevezték Mariskának, mert olyan lányos ábrázatot mutatott a pénzbedobó meg a cigarettakiadó lyuk. Két szemét két titkos csavar formázta. Nagy örömmel nyögették Mariskát. A gyulai vásárból Borsándi Matyi hazaért. Derék, nagy darab, mindenben jártas legényember volt. A tütüt is igen kedvelte. Nézi a déli zárórakor kint sütkérező Mariskát. Ugyan mi lehet az? Szemez vele. Nincs a környéken senki, aki útba igazítaná. Kérdésképpen úgy hasba rúgta a bádogdobozt, hogy az ijedtében mind kidúrta magából a háromszáz cigarettát. Dudás régi boltjában virult a szegényház. Minél szegényebbé vált a világ, annál nagyobb volt a keletje. Vágyakoztak bele, akik az ott élőknél is kutyábbul éltek. Fenyegetőztek vele olyan családokban, ahol a fiatalok az öregeket kifelé ihingették a vanból, hogy „Majd szorítunk kendnek is helyet a szegényházban!”. A szegényházat lakta a nagyon népes Willim család. Amíg az apa magabírónak számí37
