Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - II. rész
A megszólított kemény díszlépéssel kivált a sorból, a három lépésre megközelítette s rajparancsnokot. Kezét zárt tenyérrel a sapkája szabályokban foglalt széléhez emelte, jobb könyék derékszögben, oldalához szorítva mondta: — Rajparancsnok úrnak alázatosan jelentem, parancsára megjelentem! Amire, ha rendbenlévőnek tűnt a jelentkezés, a válasz így szólt: — Végeztem, hátra arc, indulj! A menetirány az elhagyott helyre vonatkozott, ahol további parancs nélkül a levente megállt, hátraarcot csinált, állt vigyázzban. De aki ezt nem tudta, az számtalan megigazítá- son, visszakozzon át gyakorolta. Esetleg külön állították, tudó leventével. A díszlépésen bukott meg a legtöbb levente. Volt aki úgy cammogott, mint az öreg medve. Kinek milyenek lehettek a testi, a vérmérsékleti, gondolkodásbéli adottságai. Aki ambicionálta, az tette olyan pöckös lábhajigálással, hogy abban nem talált fércet az oktató. Volt akit a díszlépés úgy rázott, mint némely beteget a rángógörcs. A sapka is leesett a fejéről. Amikor a leventét beletörték ebbe a jármodba, következett a rajkötelékes fordulatok besujkolása. Aki nem tudja a kívánalomnak megfelelően azt nyújtani, amit várnak, az gyakorolhatja ezerszer, laposkúszásos büntetésekkel súlyosbítva terhét. A leventetömeg egyénekből rakódott össze. Az egyén, a massza tagja nem tűrte szótlan érzéketlenséggel a tortúrákat. Volt rá eset, hogy az oktató büntetéskúszatásban a friss tehénlepénybe parancsolta az egyik legényt. Az nem hajtotta végre a parancsot. Felállt, elagyabugyálta az oktatót. Törvény elé nem került. A viharsarki nyakasságnak ezek a kis szikrácskái ott lappangottak a falu házaiban. A nagyobb korosztályok körcélba dobálják a gránátimitációkat, magasugranak, menetközben, kötelékben félrajoszlopoznak, díszmenetelnek, fővetéssel tetejézve a magas ismereteket. Az utolsó korosztály az éleslövészet fogalmait rágja. Százszor és ezerszer. Mi történik a csőretöltéskor, a billentyű meghúzásakor? De ott van a célratartás ezernyi tudalma. Ott az éleslövészet. Nagy prevenciókat követel. A kürtös jelzi, hogy elbújni! Hogy vedd pofádhoz a tusát! Tölts, célozz, tüzelj! Hogy csövet föl! Kibújhatnak az eredményjelzők, akik a céllapokat leolvassák, bekiabálják: — Körön kívül, a nagydombba! Nullás, egyes, kettős, egészen a legkisebb kört jelentő tízesig. Fél tízkor gyülekezőt fúj a kürtös. A nagygulya minden csücskében leveri magáról a levente a kúszás, mászás, szidalmazás porát. — Indul zárt sorokban, szakasz, század kötelékben a nagymisére. — Nótát! — A falusi lányok, de tyúkot ültettek. Minden kotló alá harminchat tojást tettek ... Esős foglalkozási napokon az iskola tantermeiben kucorgott a kamaszodé leventeség. Ment az elsősegélynyújtási módozatok magyarázata, gyakorlása. Érelkötés, töröttlábú megsegítése, szállítása, vízbefullt mentése. Komoly hangon ismertették a harci gázok ölőhatását. A mustárgáz nagy mumus! Muskátlilevél szagú. Ahhoz gázálarcot fölvenni! Bőséges eligazítást kaptunk Csonkamagyarország nem ország sorsáról, a vörösök árulásáról. Az oláhok, a szerbek, a tótok, a csehek szorultak az esős napok leventefoglalkozásain. A mondottakat alkalmas dalok támasztották körül. „Az olájnak pulicka az ebédje .. .” „A tót nem ember, a kása nem étel.” „Megállj, megállj kutya Szerbia ...” az első háború óta éneklődön. Kiben mekkora hatást kelten a mérgezés, azt nem tudhatja senki. Mert volt köreinkben
