Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Bodolay Géza: A Petőfi-kutatás és -kultusz helyzete hazánkban
A „Petőfi-tudomány" kezdetei Nem sokkal azután, hogy Arany idézett névnapi versében méltatta „az eltűnt hív barátot”, abban a másik versében, amelyből ezt a négy szót vettem, panaszolta, hogy „Nevét se hallom. Mintha el lehetne / Feledni azt, alig említi ajk.” Valóban évek teltek el, míg a költőt megfelelően méltatni kezdte fejledező irodalomtudományunk. Része lehetett ebben annak is, hogy Toldy, akit a magyar irodalomtörténet-írás „atyja”-ként szoktunk emlegetni, kortársát és jó barátját, Vörösmartyt tekintette a magyar irodalom csúcsának, aki után — szerinte — hanyatlás következett. Az olvasóközönség, különösen az ifjúság már Petőfi életében az ifjabb költő javára döntött ebben a kérdésben. A korabeli irodalmi diáktársaságok jegyzőkönyveit tanulmányozva az adatok tömege alapján állapíthattam meg róluk írt monográfiámban: „Petőfi népszerűsége, sikere mindent elsöprő az ifjúság körében”. Időbe tellett azonban, míg a kritika és az irodalomtörténet-írás is (Toldy nagy tekintélye miatt) maradéktalanul elfogadta a közönség ítéletét. Erdélyi János, a Petőfinél tíz évvel idősebb költőtárs és tudós kritikus nyilatkozott elsőként tudományos prózában Arany verses méltatásával egybehangzóan, mondván, hogy nem volt még akkora költője a magyarságnak, mint a hirtelen elvesztett Petőfi. Erdélyié az érdem, hogy 1854-ben egy nagyobb tanulmányban meghatározta Petőfi helyét költészetünkben. Egy másik, Petőfinél fiatalabb költő és tudós, Gyulai Pál vállalkozott arra ugyancsak 1854-ben „Petőfi Sándor és lírai költészetünk” című írásában, hogy a Petőfi-epigonoktól (akik téves útra kezdték vinni líránkat) elhatárolja Petőfit a nagy költő életművének az epigonokénál helyesebb értelmezésével. Kétségtelen, hogy Gyulai nem méltányolta úgy a politikus Petőfi költészetét, ahogy mi ma látjuk. így bizonyos fokig vele megkezdődött már a hamis, megcsonkított Petőfi-kép kialakítása. De ugyanakkor ő volt az, aki fáradságos munkával összegyűjtötte (Greguss Ágosttal karöltve) Petőfi összes költeményeit, s így 1874-ben végre megszülethetett az első teljesnek nevezhető kiadás költőnk műveiből. Összes művei Minden irodalmi kutatás első és legfontosabb feladata, hogy összegyűjtse az alkotásokat. Ezt a feladatot oldották meg költőnk esetében Gyulaiék. Természetesen kerültek elő még később is egyes versek, Petőfi leveleinek az összegyűjtése és kiadása pedig váratott magára egészen a századvégi nekibuzdulásig. Az akkori lendületes gyűjtőmunkának a megindítója az 1876-ban megalakult Petőfi Társaság volt. Ez a szorgalmas adat- és ereklyegyűjtés, a Petőfi-kérdés napirenden tartása volt ennek az erősen korlátozott számú írói tömörülésnek egyetlen igazi érdeme. Ma már a Petőfi-szövegek gyűjtése valószínűleg befejezettnek tekinthető. Azért még korunkban is vannak vitatott, ún. kétes hitelű Petőfi-versek. Néha nyilvánvalóan nem Petőfitől származó költeményeket is „felfedeznek” amatőr buzgólkodók, néha komoly szakemberek is. Lássunk két példát! 1947-ben jelent meg az akkori Kortársban (szerkesztette Kassák Lajos) „Ismeretlen Petőfi-versek vagy egy százesztendős csalás” címmel hét vers, amelyek 1847-ben láttak korábban nyomdafestéket „Dalok” címen a nagyváradi Játékszíni Emlényben. Igaz, hogy az akkori közlő, Fehérváry K. Antal színész (egykor Petőfi színésztársa Kecskeméten) csak a harmadik vers alá írta oda Petőfi nevét, de az 1947-i Kortárs szerkesztői úgy gondolták, hogy az valamennyi versre vonatkozik. Szakértői véleményért — mint írják — „legkiválóbb Petőfi-értőnkhöz”, Hatvány Lajoshoz fordultak. Kezdetleges versek ezek Hatvány szerint (Kortárs, 1947. okt. 15. 1. évf. 2. sz. 40.), aki feltételezi, hogy a kiadó színész még Kecskeméten „elcsente Petőfi néhány gyerekkori, tökéletlen költői kísérletezését, s a költő felhatalmazása nélkül kiadta”. Azt is mondja még, hogy a versek „úgy hatnak, mintha egy műveletlen és tehetségtelen ember 82
