Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Balogh László: Vaskor: Haavikko "újramesélt" Kalevalája
A film végére a különböző életutakat járó hősök összegezik létfilozófiájukat. Váinö körül végérvényesen eltűnt a számára hatalmat és biztonságot nyújtó világ s vakon tapogatózik összeomlott álmai, tervei között. Nyugtalanító vég, mert egy befejezetlen, megoldatlan élet távozik a színről. Lemminki élete is befejezetlen, de másként. Szerelmi kaland és fegyver, rablás, romlás a sarkallója. Sorsa átmenetileg emelkedhet, de cinikus létfilozófiája egy hanyatló, kíméletlen kor beköszöntét hirdeti. S annyi sikeres munka és meddő kísérlet után Ilmari felméri sorsát. Örökös munka: ebből állt az élete. Jó volna másként élni. S ekkor döbben rá: hiszen éppen ez volt léte értelme. Nem ő kovácsolta sorsát, hanem sorsa őt. Akkor pedig a számadás nem csüggesztő: „Jó élet volt ez. Mindent elvett, amit adott. Nincs tartozásunk.” Jelképnek tekintendő, hogy egyedül az ő élete kerek egész, befejezett. Mivel sorsát kiteljesítette: most már pihenni szeretne. Ez a Vaskor utolsó képe: Ilmari belép műhelyébe és rázárul az ajtó. Az újramesélés struktúrája Haavikko újrateremt: szabadon bánhat térrel és idővel, nem kényszeríti az események lineáris rendje. S az általa alkotott jelenetekbe, képekbe, leírásokba, kommentálásokba hamarosan beavatkoznak a szereplők, új irányt szabva nem csupán az események rendjének, de a szemléletnek, minősítésnek is. „Magam akarok beszélni magamról, az életemről, nem hagyom, hogy akár egyik, akár másik beszéljen rólam” — jelenti ki önérzetesen Lemminki s ezzel a szerzői újramesélésen belül kezdetét veszi önmagának idealizált jellemzése és a történések szubjektív, módosított elmondása. Róla ellenpontozásként anyjának elbeszéléséből kapunk reálisabb képet. S nemsokára a művön belül is megjelenik az egyre többet megszólaló „mesélő”, kinek összetett funkciója van. Mindjobban előtérbe kerülve az egyes jeleneteken belül és kívül, nemcsak elmondja a hősök tetteit, de kommentálja, minősíti, helyesbíti szavaikat. Emellett olykor kiszól a történésekkel hol egyidejűleg jelenlevő, hol a mesélést hallgató személyekhez. Szerepe egyben az idő múlását is közvetíti. Maga is emlékezik, egyre bizonytalanabbul, ám az egyes hősöknél vagy a hősök meséjének hívő hallgatóknál pontosabban. Bonyolult szerep: nem csupán azt „meséli” el, hogy a Kalevala mágikus, csodás történéseiből mi a valóság, hanem azt a törvényszerűséget is felfedezi, hogy a későbbi emlékezőknek (majd századoknak) ezeket mégis csodálatosra, mitikusra kell színeznie. Hogyan rabolták vissza a szampót Pohjolából? Természetesen Váinö sámánigéivel: álmot küld a rájuk rontó fegyveres őrökre s levarázsolja a szampó lakatját. Valóságban kegyetlen, halálos küzdelem zajlott. S mégis, idő múlásával maga a „mesélő” is elbizonytalanodik, melyik szemlélet helyes: „Mindig megkérdik tőlem, igaz-e, hogy zenéjével álomba igézte Pohjola népét s aztán ellopta a szampót. Régen történt, de valamire azért még emlékszem, arra, hogy nem így történt. Hogyan is állíthatta volna, hogy a kérdezők, a mesélők hazudnak, mikor róla beszélnek. Bele kellett nyugodnia, el kellett ismernie, hogy így készült a kantele, az állkapcson játszott, Pohjola népét álomba énekelte. Bár éjjel raboltuk el a szampót, de az igazat soha senki nem hiszi, így hát mikor ezekről az évekről mesélek, elmondom, mi lett ebből a kalandból.” Igen, de Lemminki, bár nem vett részt a szampó elrablásában, félretolja a „mesélőt”: „Hagyd, hogy én meséljem. Emlékszem. Én ott voltam.” S a századokon át működő népi emlékezés vajon melyik változatot fogadja el „igazinak”? Hiszen a kollektív népi mesélő szerepét végül az egyedi „versfaragó”, a költő veszi át, kire fejszét forgatva rárivall Lemminki, hogy ne hazudozzék folyton, hogy ő nem vett részt a vállalkozásban. Aztán a költő úgy énekelte meg, hogy Lemminki szintén velük volt. A szereplők mindig arra törekszenek, hogy az egyoldalú értelmezéseket megkérdőjelezzék. Másokkal vitatkozva mindegyik elbeszélő önmagát szeremé látni és láttami az események centrumában. „Én ültem középen” — bizonygatja a medvelakodalom valamennyi főszereplője: az első, majd a második kiválasztott menyasszony éppúgy, mint Ilmari és Váinö. A kultikus medvetor rítusa a kalevalai 17
