Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Ágh István: Buda Ferenc hármaskönyve
A költészetben ritka ez a végsőkig fokozott kérdés. Alig találni ennyire élére állítva a vers hasznosságát. Sokszor bizonytalankodunk a vers szükségességében, de különféle lehetőségek között úgy gondolhatjuk, meglesz gyakorlati haszna is. Ezt a kérdést csak az teheti föl, aki a szegénység minden pillanatát megéli, maga is az, együtt fázik, együtt osztja be a nehezen keresett kenyeret, ugyanarra szomjazik a lelke. Ez az előszó nem magyarázkodás, hanem a legközösségibb hittevés. Nem magyarázkodás, mégis Buda költői állapotának a nyitja; a cél és a tehetetlenség diagnózisa az emberi lét legalsó helyzetében. Távolról a szentcsaládos szeretet fényeit is megláthatjuk, mint ahogy nézhetem a melegfüstű tanyát vonatablakból, vagy a karácsonyi mítoszt tekintem érzékenyen a képeslapon. Ezek a távoli szivárványszínek mégis a bevert ablak sziporkái. Az egyik oldalon: „Megáldott méhednek van igaza”; a másikon: „Beomlott pincében vergődünk, legalján romjainknak.” József Attila proletársága hasonlatot nyert anyában, vénszegény nagyapában, környezetükben. Budánál nincs hasonlóság, csak azonosság. Sorsszerűén dalai szülötte, ha arra gondolunk, hogy a dal szüli énekesét. Egész élete efféle versek létére alakult át. Csak az tud így írni, aki évtizedig hallja a csecsemők éjjeli fölsírását, látja a szülés, etetés, gürcölés által kizsákmányolt anya romjait. Ha ő arra gondol, többet tehetett volna népe tanítójaként, én megköszönöm, hogy ebből a kétségből megírta protestáló verseit, mert csak ő tehette meg, kudarcát nem tartom annyira végzetesnek, ha nem csinálhatta egyszerre a kettőt. Egyként következik a költő és a tanító társadalmi pozíciójának csekélységéből. Innen énekelhet föl a prédikátorok erejével valami megtisztult istenhez, tisztítótüzű úrhoz. Szólásért való énekkel. Szavam fogytán gyéren szóltam, gyarló voltomban némultam. Hideg vassal száraz fába kezdettem én más munkába. Haj, de erőm viaszfüstből, valék vásári ezüstből. Konok fámat kemény ékkel szilánkokra zúztad széjjel. Bár a vers hasonlít a népdalokhoz, a könyörgő énekekhez, mégsem a hagyományos forma jut eszembe, hanem a vallomás őszintesége. A fenti idézetnél vált át a vers formáját felejtető minőségébe. Ténye a gyér szólásnak a vékony kötet, s az életrajz: „kezdettem én más munkába.” Innen viszi át a verset esztétikai minőséggé az erkölcs. Az erkölcs, ami sohasem hivalgó, mert a tisztaság, esendőség és könyörgés szemérmes, bűnbánatos léptékein át fejeződik ki. Megharcolt jog a Tanya-hazám nagy kórusához. Szavalókórusra épített, szavak ütéseivel kezdődik Főnevek topografikus, megjelölő felsorolása, amint a tájból beléphetünk a tanyára. Egyetlen jelző sincs, a fogalmak úgy hordozzák képzeteinket, ahogy még lényegükről nem tudunk semmi tapasztalatit. Sejteti a fölsorolás, hogy itt más a dűlőút, más a kukoricás, más a tanyabejáró, más a tanya. A szavak erőltetett menethez hasonlítanak. „Ki hívott közétek, tanyák” ... ide, ahol nincsen semmi szép. József Attila alföldi tájai még akkor is enyhültebbek, ha épp ilyen mélységekről szólnak, mert engedékenyebbek a szépségek iránt: aranyos lapály, gólyahír, áramló könnyűségű rét, tányér krumplipaprikás-falucska. Juhász Ferenc a Tanya az Alföldön című versben kiválasztja a nyári vegetációból a szerelmeseket, hogy az emberi lét értelmét megtalálja: „csak engem emészt az emberi gond, s a szerelem. Ez ad nekem fájdalmat és hatalmat.” Nem arról van Budánál szó, mintha nem akarná a világ szépségeit, de semmi enyhítő motívumhoz nincs, nem lehet köze a versnek. Ha megkérdezi: „Mért voltam boldogan 8
