Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Ágh István: Buda Ferenc hármaskönyve

együtt lüktető hittevést. S ritka, mint a címadó versben, a vas-szelídségű fű. Későbbi könyveiben talán nincs is.

Ha költői szépségeivel példálóznom kellene, a Trágyaterítgető ... címűhöz folyamodnék; minden erénye benne van. Talán ezért tűnik így, mert „töretlen nyugalma” engedel- met ad a szemlélődésre, mint ahogy a magányos munkából fölnéz az ember és eltűnődik. A ritmus lassan folyó, a páros rímek elnyúlnak a hosszú sorok végén. Ilyen lelkiállapotban lehetett József Attila Az a szép, régi asszony, vagy Radnóti a Levél a hitveshez írásának óráiban. A nyugalmat, a józanságot mégis a halál borzongatja meg. Budánál:

E tárvahagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé, de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél, s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek, eszelős-fekete óramutatók pörögnek, s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel együtt orsózza föl egy forgó óratengely.

Mégis, a szilva a bánatát kisíró asszony szemhéjához hasonlatos, összezárt ujjú tenyér a háztető, két életre-halálra összenőtt lélek, s a gyermek megfogantatása, Két nagy verssel példálóznék.

Ősz. Aztán „búbjáig megfagy a vízcsepp”, a Hó-ban megjelenik a vasszarvú idő. Ha megírja a kertet, gyerekkori az.

Ó, kert, te mindenböl-egy-kevés, ó, kert, aggodalom ünnepe, kímélet végigtérdelt temploma, ó, kert, gyerekkor emlékek erdeje, kavargó nyugalom élő ágya, ne légy menedék!

Menedék a jelenvaló szegénység tisztessége, a szerelem, a hűség — versvégi fohász, amíg mögötte egymást löködik előre a szavak.

Naponta felkelek, naponta elindulok, fekete glóriás szentek: kémények állonganak a vasszínű virradatban,

naponta felkelek, naponta elindulok, égbe ivódnak fejem fölött fehéren virrasztó csillagaim, táskám ugráló szive piros alma.

A szavak szívverése, dobüteme, a szavalókórushoz illő szaggatottság fölerősödik majd a Szólaljatok-ban, a Tanya-hazámban. Mintha egyetlen emberi száj ki se tudná mondani a verset: a sodrást térítő ismétlésekre rázúdulnak új s újabb hullámok. A „naponta felkelek” szókapcsolat ismétlődése sodorja a külvárosi hajnalt, az „Elmúlás őszi halál”, „Fut, fut, fut visszafelé / huszonnégy szürke huzal”, mintha az Őszi vonat megállója lenne, sorban ugyanaz, egymás után.

Ahogy a versvégeken a költő föltartja fejét a reményre, hitre, erős elszántságra, úgy sújt tavaszi ággal könyve végén a télre.

5