Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Ágh István: Buda Ferenc hármaskönyve

Tél, tél! Nyomhatod már ónos dühödet mellünknek, mint süket az ajtót, erőd szétfoszlik, megereszkedik, mint a szigorúságba belepusztuló vének kóckötél-inai, emeli fejét ellened virágok, füvek felkelő serege, csak te veszíthetsz e fegyvertelen néma-hitüek ellen, repedezett rögarcodat sújtom én is arany sebhely es tavaszi ággal.

Ébresszen arany síp (1970)

„Az emberről vallanak, aki nem kiált és nem lármáz, de teszi a dolgát hite és ereje szerint, aki nem a sírral köt szövetséget, hanem a Nappal, a Nap udvarában él, és karjára gyűjti a bárányokat, esztendőt esztendőhöz ad, hisz az életre született, nem az ölésre”

(Kincseket őrzök)

Hét év versei, negyven oldalon Buda Ferenc új kötetében, hét év gondja-kínja, kevés öröme és állandó reménye ez a könyv, ez a jelentőssé tömörödött, magát újra megmutató költészet.

Buda Ferenc onnan jött, ahol minden falatért verejtékezni kell, s nincs maradék, inkább mindig valamivel kevesebb az étel, mint kellene. Onnan jött költőnek, de ott maradt embernek, szegénynek e szegények között, visszahökkentve korunk gazdagabb asztalától, megverve korszerűtlen szegénységgel, hogy szeplőtlenül mutathassa föl a küzdelmet és a hitet.

Nagy terhek teszik próbára, olyanok, melyek alatt a gyönge elpusztul vagy tisztességtelenségre vetemedik, s csak az erős marad meg összeszorított szájjal, szúrós tekintettel és konok testtartással. Nagy teher az emberszáj éhe, élethalálharc, a verset a legnagyobb fajsúlyok felé szorítja. A vizet és eget a vasba, a sarat a fagyba, a test lágy részeit a csontba sodorja. Az ihletnek ritka pillanatokat juttat, hét év alatt huszonhárom versnyi időt, ünnepet, a súlyok alatt kristállyá nemesedett költeményt.

Szeretnénk törvényeiből kiszabadítani, kívánnánk neki oldódást, költői fölszabadulást, játékot, első kötetének szertelenebb, szabadabb áradását, rímei és ritmusa hetykeségét, hogy a megküzdött győzelem nemcsak vágy, de valóság lehetne, hogy ne csöndből, hanem szóból teremthessen. De Buda annyira vállaló, annyira a termő szegénységbe kapaszkodó, hogy nem a kiemelkedés, hanem az együttemelkedés, a teremtő munka nagyobb érvénye és megbecsülése táplálhatja életét és költészetét.

Hazája térképét is a munka rajzolja ki a világból, nem a kirándulások. Ahol vasakat kell hajlítani, parkettakötegeket cipelni, etetni a villanyfűrészt, esőben dolgozni az őszi mezőn, ott van a hazája, mint a munkásoknak és a parasztoknak. S ha a Szólaljatok című „hol a hazád” indíttatású verséből nyomozunk vissza világa megismeréséért, ráakadunk a vona- tozókra, akik kőkemény hajnalokon mennek a vaslemezekhez, a szürke lapátok és keserű téglák felé, s fáradtan, erő nélkül térnek haza. Megtaláljuk az ő faluját, mindnyájunk faluját: a mély sár, kutya, templom, tövis-szegénység, ostor, kapa, beleket rázó traktor, fakó öregek, motorbiciklisták, fekete vonatok faluját — s mindezt a télvégi olvadásban, mintegy a remény, rideg, mégis fagypont fölötti állapotában, a tavasz kezdetén. S ráakadunk magára a költőre is, aki a téli éj, a téli élet rohamában teszi, amit tenni kell: betakarja az alvókat az éjszaka aknamezején, a legkisebb gyereknek enni ad, emlékezik az ifjúságra, ahol minden szeplőtelen és zöld, s a hó is szűz, szép, tudomásul veszi a jelent, az emészthetetlen gondok jelenét, a számlák, kérvények, árcédulák, igénylések, SZTK- beutalók stb. jelenvalóságát. Pontos és tiszta vallomását így mondhatja ki:

6