Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Ágh István: Buda Ferenc hármaskönyve

Kínozzák egymást az ágak, nyikorognak, a messziségek ördögi merevítő- köteleit eloldozza az erős szél,

Vissza és mára gondolva — a magyar költészetben ez a forma kikezdhetetlenül egyéni; ütőhangszerek zenéje, erő és szaggatottság. Az Éjszaka a máig érvényes, továbbtartó lírai eszmények és motívumok invokációja.

Magam vágok a hegynek.

dermedő öklömet zsebre gyűröm,

leengedett nyakú konokság visz előre,

én meg nem állok, nincs bennem töredelem,

fölfelé gördülő kő vagyok.

Fújj hát erős szél.

Térben és időben látom a második műszakról hazatérőt, én, kinek akkor a hegy aljáig volt hazafelé, aki az elszakadást, s az otthoniak dermedt öklét írtam meg, s a jeges, szélkegyetlen életet bőrömön nem éreztem. S ha barátságunknak meglett a szerződés-ver se, megíródott szomszédságunknak is, újra fölemelhettem kezemet és nagyot csettinthettem.

Legyen sötét. Aludni kell.

Kenyeret se hozok haza, virágot se tépek magamnak.

Még akkor nem sejtettem, efféléket írok rövidesen én is. A vers megdöbbentő egyszerűsége, cicomátlansága szuggerált. Nem előzmény nélkül, hiszen akkori kötészete több darabja maga a népdal.

Nincsen semmim, egy kevés se, lehet, nem vagyok már én se.

Milyen jó a csupa semmi: sohasem kell megkeresni.

Vagy Erdélyihez, Sinkához, a még romlatlan Sértő Kálmánhoz, Nagy Lászlóhoz hasonlítsam?

Jaj, merre tűnt a kölyök?

Kínok marták — kacagott, vérré vált s kiontatott, lett belőle szerelem.

Ott szárad a kezeden.

A népdal bármilyen szomorú, tragikus, mindig elégiában, vagy dévajságban oldott a zene miatt; leveti magáról a vasat, mint bilincsét szeremé a rab. Buda Ferenc költészete pedig tele vassal, jéggel, mínusz fokba váltó sárral, s ellenük való hittevéssel a rosszaság ellenére. Ritkán találok „Akácvirág te tiszta hófehér / hitem egy kis bogárként benned él”-féle léttel

4