Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - MŰHELY - Görömbei András: "A fényből kitéphetetlen levél": vázlat Nagy László költészetéről
hon, mint a nagyvilág, / ki ne hűljön, / hogy az ember az életet / újra kezdje, / ha szét- züllött a csillagok égi kertje.” A vasárnap gyönyöre oly varázslatos bőséggel és színekkel festi az ünnep szépségét, hogy eltékozoltságának fájdalma ebből a látványból veszi „szentséges dühét. A látomásos hosszúének említett darabjai az önkifejezésért folytatott költői küzdelem egy-egy állomását mutatták. A Rege a tűzről és jácintról Nagy László teljes költői diadalát hozza meg. Hibátlan és eredeti versstruktúrában ekkori teljes világképének foglalata ez a remekmű. Nincs már allegorikus sugárzás, sem valamely költőelődre mutató szemléleti elem a versben. A sirató és a himnusz társításában a magyar parasztság évezredes kiszolgáltatottsága jelenik meg a költő személyes, családi vesztesége gyanánt. Fiúi viszonyban mutatkozik a költő az egész paraszti történelemmel, anyjának és apjának sorsa így személyes erővel szólaltatja meg az ember történelmi küzdelmeit. A személyes kötődés érzelmi hőfokkal telíti a számvető elmét, a hatalmas leltár az elviselhetetlenség érzésével szítja a költő emberi felelősségét. Felnöveszti hatalmát, varázslóvá változtatja magát, hogy fordítson ezen a sorson. A szentcsalád képzet révén a költő-fiú életakarása, halállal, lemondással, piszoksággal való könyörtelen, „bajvívó” szembeszegülése évezredek megtartó emberi léttörvényeként jelenik meg, a Krisztus-párhuzam pedig csodateremtő erőt, hatalmat ad neki. A ki nem teljesült léttel vív a teljes létezésért. Szülei sorsában —a magyar paraszt sorsában — az egyetemes létezés elviselhetetlenül tragikus vonására ismer, s ezzel szemben alakítja ki perlekedő és teremtő magatartását. Az összegző, konkrét tapasztalatokat történelmileg és gondolatilag is vizsgáló szemlélet újítja meg a nagy kompozíción belül az ősi műformákat, a regőséneket és a középkori himnuszt is. Példájaként annak, hogy Nagy László személyes érdekei szerint teremti újjá életanyagát és a magyar költészet műformáit egyaránt. A szülőkben testet öltött emberi létértékek kerültek most újra végveszélybe, ez a veszélyeztetettség-tudat izzítja fel Nagy László cselekvő hajlamát, s formálja határozottá a szembeszegülő, bajvívó költői magatartását. 1956 tájára áll előttünk teljes fegyverzetében ez a küzdelemre felszánt személyiség. Nagy László költészete 1956 tájára a magyar irodalom élvonalába emelkedett, gyűjteményes kötete, a Deres majális (1957) összegezte a pálya első nagy periódusát. A 1956-ig vezető pályaszakaszt megrázó csalódások darabolták. Mégis a szinte évről évre megjelenő kötetek az ötvenes évek első felében nemcsak a költői termékenységet jelzik, hanem a költő lehetőségeit is. Álmai 1956-ra jórészt „orra buktak”, de a remény elvéért küzdő személyisége állta a megpróbáltatásokat. Ekkor éri az 1956-os tragédia és feleségének halálos képzeteket keltő betegsége. Megrendülése elnémító erejű, versei megritkulnak. A konszolidációra törekvő irodalompolitika a gyors vallomástevőket emeli, Nagy László megrendültségét viszont hűtlenségnek minősíti. Legjobb esetben hallgatással igyekszik lemondani róla, de nyíltan is rágalmazza. Csak a hatvanas évek elején kezd valamelyest oldódni körülötte az ellenségeskedés és gyanakvás légköre. A Deres majális után nyolc évvel jelent meg a Himnusz minden időben című kötete 1965-ben. Ebben remekművek sora mutatja, hogy Nagy László titáni erővel vértezte magát a kedvezőtlen közegben. Szinte ószövetségi keserűséggel méri fel a világot. A puskacső elé vett védtelen vadakkal érez rokonságot. Csupa feketeség és vér, pusztítás a versbeli lét, a „fekete vénák világa” uralkodik, „üszök-sötét hattyú” hozza a krónikát a holtak nevével, a „nap helyett bárd világol”, a karácsonyfa is vérillatos és iszonyattal van teleaggatva. Nagy László valóban poklot jár. Szenvedései, 67
