Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Kovács Sándor: Egy ősi sportjáték nyomában: a népi birkózás
KOVÁCS SÁNDOR EGY ŐSI SPORTJÁTÉK NYOMÁBAN A népi birkózások teremtették meg a mai verseny birkózások (szabadfogású, kötöttfogású birkózás, sumó, szambo, cselgáncs stb.) alapjait, de azt bizonyára kevesen tudják, hogy a birkózás őseredeti formáit megtalálhatjuk Kanada havas rétjein csakúgy, mint Brazíliában Mato Grosso félelmetes rengetegeiben, Bisszau-Guinea, Szudán rizstarlóin, a végtelen mongol mezőkön, Perzsia, Macedónia gyepén, vagy a festői tiroli hegyek lejtőin, de leginkább a soknemzetiségű Szovjetunióban, ahol Ukrajnától Szibériáig mintegy ötven változatát űzik a különféle népi birkózásoknak. A sokféle változat bölcsője minden bizonnyal az ősi Egyiptom volt, ahol az időszámításunk előtti messzi évezredekben magas szinten művelték a szabadfogású birkózást. A királysírokból (Beni-Hasz- szán) mintegy 900 birkózó képét tárták fel . . . Később a Nílus mellől a Tigris és az Eufrátesz völgyébe tevődött át a birkózókultúra. Mezopotámiai ásatások során furcsa agyagszobrocskák kerültek elő. A sumérok birkózással szórakoztak, de úgy, hogy a küzdőknek birkózás közben hatalmas agyagkorsókat kellett egyensúlyozni a fejükön. Perzepolisz daliás bajnokainak tükröket kötöttek a térdükre, ezzel jelezve, hogy legyőzhetetlenek, mert térdük nem éri a földet. Pakisztán, Irán területén még ma is birkózzák a perzsa „kostit” (olajos birkózás), melynek török megfelelője a „karakucsak”. Macedóniában (Jugoszlávia) pedig a „peliván”. Maga a szó is perzsa eredetű, birkózást jelent. A méd, perzsa birkózási forma az iszlám terjedésével eljutott Észak-Afrika országaiba, a Balkán népeihez, a mórok révén meghonosodott Spanyolországban, átterjedt Bretagne-ba, majd északon átnyúlik az ír-szigetekre is. Európában ma leginkább Svájcban őrzik az ősi pásztorbirkózás hagyományait. Azt már nehéz nyomon követni, hogy Ázsiában és Amerikában hová vezetnek a gyökerek. Dél-Ame- rikába minden bizonnyal néger rabszolgák vitték magukkal a birkózás önvédelmi fogásait, de mint versenyforma, megtalálható az azték, tolták és más indián kultúrákban is. Egyik igen érdekes formájuk: a „copeira” (amolyan birkózó balett, s rokonítható a népi táncokkal) ma is dívik Brazíliában. A küzdőfelek vérforraló zenére a padlón fekvőhelyzetből felugrálva a tánc ritmusára, lábaikkal igyekszenek ellenfelüket elkapni (elgáncsolni). A birkózást maga az élet teremtette meg. Feltevéseink szerint először az ősember alkalmazhatta természeti körülmények között védelmi eszközként vadállatok ellen, ellenséges hordák elleni harcban. Később minden bizonnyal a szabadidő megnövekedése következtében a játékos ember életörömeinek megnyilvánulása lehetett a „virtus” — magyarítva a közismert latin kifejezést — mely kialakította a test-test elleni küzdelem sajátos versenyrendszerét. A ma is élő természeti népek szokásainak körében mint mágikus szertartás, kultikus táncok kíséretében megjelenő avatási szertartásként látjuk viszont a birkózást, mely a legényavatás fontos próbatételét jelenti. A birkózás mozgásformáinak elterjedését a primitív fegyverzettel rendelkező népek harcra készítése is indokolja. A klasszikus ókori Görögországban olimpiai számmá magasztosult, majd a római világbirodalomban a gladiátorok véres küzdelmeinek eszközévé silányították. A középkorban többféle változatban is megjelenik. Megtalálhatjuk a „hét lovagi művészet” között (certibus certáre), de művelik a jobbágyfalvak ünnepein, a városi céhlegények játékai között. Ez utóbbi hagyományokat ápolják ma is a svájci „schwingen” művelői. Svájcban népünnepélyek tömegei izgulják végig ezeket a vetélkedéseket, melyek záróakkordjaként „schwingenkönig-et (birkózókirályt) avatnak. A jelenkorban a küzdősportok széles körében többféle változata ismeretes a versenybirkózásnak. Valamennyiükre jellemző a férfivirtusból fakadó játékos test-test elleni küzdelem, melynek célja az ellenfél kétvállra fektetése (tus), vagy értékesebb versenypontok gyűjtése. Valamennyi verseny birkózás népi alapokon nyugszik, gyökerei a múltba vezetnek. A közel 130 nemzetet és kisebb népcsoportot számláló Szovjetunióban mintegy 50 féle nemzeti birkózást űznek. A legkedveltebb sportágak egyike, amelynek eredete a népi életforma sajátos megnyilvánulásaiban gyökerezik. A birkózás ősidőktől fogva az ifjúság nevelésének egyik iskolája, a testerő, ügyesség, bátorság, a férfiasság legfőbb kifejezője. A népszerű viadalokon nemegyszer egyik fontos próbatétele volt a vezérré választásnak. Timur Lenk sírjából előkerült leírások szerint egy erejéről és rendíthetetlen bátorságáról híres harcos a reá törő ellenség kezéből kicsavarta a buzogányt és karjait hátracsavarva várába hurcolta. Népszerűek voltak orosz földön a vásárokban, cári udvarban megrendezett birkózóversenyek. így fedezte fel Kuprin minden idők leghíresebb orosz birkózóbajnokát, Ivan Makszimovics Poddubk nijt, a daliás zaporozsjei kozákot, aki az orosz övbirkózás mestere volt. Makszim Gorkij Találkozásun- című elbeszélésében örökítette meg a legendás hírű orosz hős életét, aki 1905-ben Párizsban megnyerte az akkori idők nem hivatalos világbajnokságát. Poddubnij Párizstól Pétervárig, sőt Amerikában sem 44
