Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Kriston Vízi József: Adalékok a bukovinai székelyek játékkultúrájához

gyobbat ütni. Ha a másikok elkapták, akkor vége volt, s jöttek amazok. Ha pedig nem kapták el a hajítóbotot, hanem az, aki elütte, az a csűrökre keresztbe kellett hogy tegye botját” (Andrásfalva). A hegyes végű kis hasábfa oldalait beszámozták, ez volt a bige. Ismerték e játék e/ütó's és hanyítós (elkapós) változatát is.

A folklórkutatók, így a játék témakörével foglalkozók körében mai napig vitatott, hogy a fonóbéli szórakozási formák és hagyományos játszási módok valóban a (gyermek-) játékok kategóriájába tartoznak-e.19 Ugyanez a kérdés merül fel persze az énekes-táncos játékok jó részével kapcsolatban is, főként ott, ahol ezek egy-egy ünnepi szokáskör jellemző megnyilvánulásaiként is jól ismertek. Mi e dolgozat címében életkortól vagy korcsoporttól bizonyos fokig függetlenül a játékkultúra terminust használtuk, amely így kiterjesztheti a további vizsgálat kereteit és szempontjait a felnőttekre is. Ehhez azonban — be kell vallanunk — jelenleg részletes anyag még nem áll rendelkezésre.

Végezetül röviden mégiscsak érintjük az általában októbertől márciusig tartott, s még az 1960-as évek elején is szokásban volt guzsalyas életének néhány játékos mozzanatát is. Századunkban a naponta más és más helyre, sorra-járó fonó rendszere alakult ki. A napközben dologra összejött leányok (főként, ha kalákás házban voltak) bezárt ajtó mögött magukban is játszottak. Szószozósnak hívták azt, amikor egy erősebb lány négykézláb állva a többivel egyenként körbefutott a szobában.20 Gyakran „megbokrosodott,” ledobta lovasát, aki kapkodhatta derékig csúszott szoknyáját. A fárasztó munkát felfüggesztve került sor a borstörésre is úgy, hogy a pádon egymásnak háttal feszülve a lányok feneküket nagy nevetés közben össze-összeütötték. A seggreverést is inkább csak a lányok magukban, de a 30-as, 40-es években már vegyesen is játszották. Itt jegyzem meg, hogy Sebestyén Ádám „babonás játékok”-nak nevezi ugyan a leányok december utolsó napi férjvarázsló-tudakoló szokásait (galuskázás, tángyérozás, kendervetés stb.), de ha már nem is hittek a fővő vízbe vetett cédularejtő galuska igazában (1950-es évek), a köré font több évszázados hiedelem továbbélése semmi esetre sem nevezhető játéknak.21 Az egész télen át fonó lányok guzsalyasába a kisebb fiúk (gyerekek) nappal járhattak, a sűdő legénykék pedig este jelentek meg a háznál. „A nagyobb lányok a nekik nem tetsző vagy a küsebbecske legénynek bádogkannából savanyítóul használt erjedt rozskorpát adtak. Olyan volt az, hogy aki megkóstolta, el is futott. De emlegették is az olyan lányt, aki mégis úgy választott: «savanyítót adott, s mégis feleségül ment hozzá!” (Hadikfalva). A nagyobb fiúkkal, legényekkel megtelt guzsalyasban pedig a szórakoztató-kitalálós gyűrűzés, és a közismert ismerkedő-párválasztó „Fordulj bolha” és a szomszédozás járta.

Eddigi ismereteink és a fentiek alapján röviden a következőket állapíthatjuk meg a bukovinai magyar népcsoport játékkultúrájáról, mint műveltségük egyik összetevőjéről.22 Hasonlóképpen a társadalmi és gazdasági helyzetüknek az utóbbi 50—60 esztendőben lezajlott változásaihoz, esetünkben is legalább négy, egymástól jól elkülöníthető fázist lehet megkülönböztetni, a) 1941-ig, b) a „bácskai évek”, c) a magyarországi át- település és d)a napjainkig terjedő időszak.23

Amint láttuk, bizonyos játékfajták a megváltozott geográfiai viszonyok miatt haltak el (pl. szikonjátékok), másoknak elég volt az 1941—46 közötti néhány viharos esztendő, s a népi kultúra tárgyi anyagából megmentett néhány darabbal együtt a játékmódok közül is számos inkább az emlékezet zugaiban rögzült. Ott, ahol a székely telepesek más magyarországi népcsoport vagy szórvány közé kerültek (lásd pl. a Bács-Kiskun

42