Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - MŰHELY: 100 ÉVE SZÜLETETT FÜLEP LAJOS - Tüskés Tibor: A Magyar művészet-ről - csaknem hetven év múltán
előző idea az elsődleges. Egy 1911-es tanulmányában (Az emlékezés a művészi alkotásban) írja: „A lélek a lét ideáját is projiciálja a valóságba, ugyanúgy mint a levését. A levés ideájától fölemelkedik a lét ideájához, amennyiben a dolgokban megannyi individuumot (Én-t) lát, amelyekbe a levés mögé az önmagukkal való identitást projiciálja.” A Magyar művészet ben olvassuk: „Már volt szó korrelációról, melynek tagjai csak egymással kapcsolatban válnak érthetőkké: az örök és az idő, alapjában a lét és a levés korrelációjáról, a legvégsőről és legfőbbről, melytől a többi, ez is, függ.” Az anyag és a szellem viszonyában az anyag alárendeltségét és a szellem elsőbbségét, szuverenitását vallja, az „anyagszerűség naturalizmusával”, a materializmussal szemben a szellemi momentum elsőbbségének elvét hirdeti. Könyvében Fülep elsőként végzi el a magyar művészet szellemtörténeti szempontú elemzését. Szemlélete alapvetően történeti: a kérdéseket a gyökerüknél ragadja meg, levezetései következetesek. Tudományos módszere mindvégig dialektikus, a művészeti jelenségek megítélésében a tézis-antitézis-szintézis elvét alkalmazza. A részletekben való pontosság és az egységben való látás képessége egyaránt jellemzi: külön-külön az alkotókról, a művekről is van véleménye, és látja az „egészet” , az irányzatot, a művészeti jelenségek mögött meghúzódó filozófiát is. Dialektikus az értékelésben, az esztétikai ítélkezésben: szubjektív és objektív mozzanatokat egyaránt mérlegel, dialektikusán fogja föl egyetemes és nemzeti viszonyát, az örök és az időhöz kötött, az esztétikai abszolút és a történeti relatív korrelációjának problémáját. Figyelme elsősorban a magyar művészet elmúlt évszázada felé fordul, de az egész európai művészetet érintő kérdésekkel is foglalkozik, s néhány általános esztétikai problémát is érint. A tanulmány két alapfogalma, kulcskategóriája a művészetek közössége és folytonossága. Mindkét problémára dialektikus választ ad. A közösség elvét az egyetemes és a nemzeti fogalmával kapcsolja össze. Fülep válasza a művészet közösségi jellegével kapcsolatban: „Egyetemes és nemzeti korrelativ fogalmak” (azaz tagjai csak egymással kapcsolatban válnak érthetőkké); „a művészetben . .. ami nemzeti, egyúttal egyetemes és viszont”; „A művészet egyetemes sorsa és végzete attól függött, hogy mennyire válik egy nép nemzeti sorsává és végzetévé.” A folytonosság elvét viszont az örök és a változó fogalmával kapcsolja össze. Fülep válasza a művészet folytonosságával kapcsolatban: „Örök és fejlődő korrelativ fogalmak”; „Állandó nélkül nincs fejlődés és viszont”; a művészetben mindig van valami örök és valami időhöz kötött. Fülep a két kulcskategóriát is dialektikusán rendeli egymás mellé: „közösség és folytonosság egymást föltételező tagok ... Az első az egyetemesnek és nemzetinek, a másik az öröknek és fejlődőnek korrelációja. E két korreláció szintézise pedig adja a művészetek egyetemes történetét.” Fülep főként a művészet nemzeti és egyetemes, univerzális jellegének összekapcsolásával kavart vihart. A nemzeti stílust nem az etnográfiai kuriozitásokban, a sallangos külsőségekben, „hanem a problémáknak sajátos fölvetésében” látja, a magyar nemzeti jelleget nem az átvett, kölcsönzött formákban, hanem a világnézeti és közösségi alapban keresi, vagyis „a magyar művészetet az egyetemes művészet szempontjából” tekinti. A nemzeti jelleg önmagában nem esztétikai érték — vallja. A művészet nemzeti karakterének vizsgálatához és értékeléséhez alapkérdésként ezt ajánlja: „a lokális jelentőségen túlemelkedve van-e a magyarnak valami sajátos küldetése az európai művészet közösségében, a világművészetben?” A tételt a tanulmányban öt lap után csaknem szó szerint megismétli. Majd később így variálja: a művészet bármely ágának nemzeti jellegét az dönti el, „mit hozott sajátosat, ami egyetemes érvényű, vagy amit ő is úgy kapott egyetemeset, abban, meggazdagodván, miként fejezte ki magát a maga módján.” 78