Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - MŰHELY: 100 ÉVE SZÜLETETT FÜLEP LAJOS - Tüskés Tibor: A Magyar művészet-ről - csaknem hetven év múltán

A Magyar művészet alapvető kategóriáihoz, elvi tételeihez a görög filozófia és a görög művészet ismeretében, a belőle leszűrt konklúziók útján jutott el. Maga mondja az első részlet közlésekor a Nyugatban: a kérdések fölvetéséhez, művészetfilozófiai tételeihez „történetfilozófiai spekulációk és különösen a görög művészettel való behatóbb foglalkozás” vezették el. Közösségnek és folytonosságnak, egyetemesnek és nemzetinek, öröknek és fejlődőnek a korrelációját a legtökéletesebben a görög művészetben látta megvalósulni, az elv a görögöknél vált teljessé, tőlük származik és öröklődik ránk. „A művészet egész történetében a görög a legegyetemesebb — írja. — Szobrászata nem ez vagy az, ilyen vagy olyan szobrászat, ezé vagy amazé a koré, hanem maga a szobrászat; és hasonlóan a többi műfaj is.” Valamivel később: „Ez a legegyetemesebb művészet egyúttal a legnemzetibb.” Majd néhány oldallal odébb: „egyetemes és nemzeti soha azelőtt és azután nem födte egymást” úgy, mint a görög művészetben.

A premisszából — a nem is hipotézisből, hanem vitathatatlan alaptételből — vaslogikával és vasszigorral vezeti le következtetéseit. Némi bizonytalanságunk csak akkor támad, ha eltűnődünk: vajon ugyanilyen eredményre jutott volna-e akkor is, ha nem a görög, hanem — mondjuk — az óceániai, ún. primitív népek művészetéből vagy az ősi kelet-ázsiai, kínai művészetből indul ki? Mert éppen a szobrászatról szólva: igaz-e, hogy a görög szobrászat maga „a” szobrászat? Ismerve huszadik századi szobrászatunk újabb eredményeit, például Henry Moore, Giacometti és mások műveit, mondhatjuk-e, hogy „minden út” a görögökhöz vezet? A művészet egyetemes és nemzeti meghatározottsága érvényes tételnek látszik, de éppen „világművészetről” szólva állíthatjuk-e, hogy egyetemességnek és folytonosságnak „egyetlen, paradigmatikus példája a görög”? Ma, amikor a művészet valóban „világművészetté” tágult, egy művészetfilozófiai alapvetés minden bizonnyal túltekintene az európai és görög eredetű művészet körén, és az egyetemes művészet más eredményeit is mérlegelné, hiszen maga az európai művészet sem kizárólag görög gyökerű.

A tanulmány három fejezete a magyar képzőművészet tizenkilencedik századi útját tekinti át. Vállalkozása célját a szerző így jelöli meg: „megpróbálom nagyjában megvonni a magyar művészet utolsó száz esztendeje fejlődéstörténete fő vonalát”. Az 1922-ben írt előszóban pontokba szedve összefoglalja a tárgyalt problémákat. Az olvasó a könyvben a következőket találja:

„a művészetben a nemzeti karakter kérdésének fölvetését és utalást a történetfilozófiai útra és módszerre, melyen e kérdés eredményesen oldható meg;

az életében kellően meg nem becsült, halálában hálátlanul elfelejtett Lechner Ödön értékelésének szempontjait;

a még kevésbé méltányolt és még inkább elfelejtett magyar zseni, Izsó Miklós, fölfedezését...

az impresszionizmusnak első történetfilozófiai perspektívájú és tudományos elméletét.”

Végül utal a művészet és világnézet viszonyának kérdésére, melyet 1923-ban majd külön dolgozatban fejt ki.

A tanulmány főbb elméleti tételeit négy fejezetben tárgyalja, az utolsó száz év magyar építészetéről és szobrászatéról viszonylag rövidebben, a festészetről bővebben, az egész tanulmány fele terjedelmében ír. (A képzőművészet műfajait más szerzők is általában ebben a sorrendben vizsgálják.) Száz év magyar képzőművészetéről szólva Fülep természetesen nemcsak a bevezetőben kiemelt témákról, Lechnerről, Izsóról és az impresszionizmusról beszél, hanem megrajzolja a környezetet, az előzményeket és a folytatás lehetőségeit is, a tizenkilencedik századi magyar művészet fejlődéstörténetének fő vonalát. Nincs terünk ismertetni — még vázlatosan sem — megállapításait, ezek jó része valóban átment a köztudatba, fölszívódott a művészettörténeti gondol79