Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - MŰHELY: 100 ÉVE SZÜLETETT FÜLEP LAJOS - Tüskés Tibor: A Magyar művészet-ről - csaknem hetven év múltán

ják, elkötelezettségükkel az akadémikus álművészet helyett az ifjúság, az igazi művészet mellett állnak.

A Magyar művészet nem monográfia, nem a hagyományos értelemben vett művészet- történet, inkább problématörténeti vázlat, műfaja a röpirathoz áll legközelebb. Innét érthető „egyoldalúsága” (néhány elméleti kérdésre koncentrál), „aránytalansága” (az első három fejezet: az elméleti alapozás, az építészetet és a szobrászatot tárgyaló rész éppen akkora terjedelmet foglal el, mint a festészettel foglalkozó egyetlen fejezet), valamint a „célratörő” előadásmód. Valójában Fülep minden írása ilyen: röpiratszerű. A szerkezetet és a stílust alárendeli a gondolatnak, megjegyzései, kitérései néha túlnőnek az alaptétel terjedelmén, nyelvében az indulatnak, a szenvedélynek ad helyet. Gondolatait szívesen teszi metaforákkal, képekkel, hasonlatokkal szemléletessé. Egy- helyütt a művészeti irányzatok közti egyre növekvő és abszolúttá táguló távolságról beszél, majd így folytatja: „Mag a másik fajta magtól sohasem olyan elütő, mint a kifejlett növény.” Kedveli az erős kifejezéseket, kiváltképpen, ha valamely számára idegen, avitt jelenséget akar elmarasztalni: „a tömegre több, súlyra semmi, a tovavonuló történelem elevenségéről leüszkösödött akadémia”. Ugyanazt másutt így jellemzi: „a bagó-hitű eunuch akadémia”. Minden bizonnyal a téma elméleti megközelítéséből következik, hogy megállapításait többnyire tételesen fogalmazza meg, kijelentései kategorikusak, s ugyanazt a gondolatot csaknem változtatás nélkül közel egymás után többször megismétli. Bár művészeti jelenségekről beszél, alkotókat és műveket értékel, nem ismeri a talánt, a nemcsak .. . hanem . .. is-t, a valószínűt. Megfellebbezhetetlen modorban fogalmaz, kedveli a katalógusszerű fölsorolást (először, másodszor, harmadszor . . .), gondolatait kihegyezett formában veti papírra, kötőszava a vagy- vagy. Ott, ahol konkrét művészeti jelenségekről van szó, általában meggyőzőbb a rossz, a maradi, az idejétmúlt leleplezésében, mint az általa maradandó értéknek mondott alkotások felmutatásában. Székely Bertalan művészetét így jellemzi: „a géniusz útja — tétetlen repesése légüres térben”. Valljuk be, az ilyen, ma sem gyengéd simogatásnak ható jellemzések első megjelenésük idején bombaként robbantak. Ugyanakkor némely, a pozitív jelenség mellett érvelő stílusfordulatát — például: „kérdezd meg a magyar nép lelkét” — ma már túlzásnak érezzük.

A Magyar művészet tudománytörténeti jelentősége: Fülep elsőként vállalkozott művészeti jelenségek bölcseleti szempontú elemzésére, a magyar képzőművészet elmúlt évszázadának filozófiai megalapozottságú megközelítésére. A szerző filozófiai beállítottságát már a mű felhámja, nyelve, stílusa, szóhasználata elárulja: paradoxon, syllogizmus, apriorikus, szintézis, princípium, szubstancia, idea — a szövegben gyakran előforduló kifejezések. Fülep a művészetet történetfilozófiai, filozófiai fogalmak alapján vizsgálja, művének kialakult, tudományosan megalapozott, szilárd világnézeti alapja van, történeti elemzéseit és értékeléseit „művészettörténet-filozófiai gondolatok irányítják”. A minőség, az esztétikai és morális értékek immanenciájának és hierarchikus elsőségének gondolatát vallja, a művészet esztétikai szempontú vizsgálata elé nem enged semmiféle más (lokális, nemzeti, etnográfiai stb.) szempontot tolakodni. Új gondolata a művészet és a világnézet korrelációjának hirdetése, a művészettörténetnek világnézettörténetté való fejlesztése. 1916-os felismerését, azt ti., hogya művészettörténeti jelenségek mögött filozófiát, világnézetet tételez, majd néhány év múlva,

1923-ban Művészet és világnézet című tanulmányában fejti ki részletesen.

A tanulmány filozófiai alapja az objektív idealizmus. Fülep egyaránt távol áll a szubjektív idealistáktól, akik szerint egyedül az ember és tudata létező, a rajta kívül lévő világ tulajdonképpen csak az ő tudatának tükrözése („minden csak az Én látszata, illúziója, benyomása”), és elhárítja a világ materialista értelmezését („minden csak anyag, szellem nélkül”). Platon barlang-hasonlata szerint értelmezi a világot: a mindent meg77