Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Zelnik József: Homo ludens eroticus: játék és Erosz

folklór, amint Jean-Jacques Wunenburger: La féte, le jeu et la sacré című művében rámutat, még mindig lehetővé tesz bizonyos közösségi találkozást és ezáltal csatlakozást ugyanazon lényeghez. De szerinte is a viszonynak ez a szerepe távol áll az újjászerkesztési szereptől, az ősi ünnep mély átélésétől. A folklór-ünnep fenntartásához mindinkább szükség van szervezésre, hivatott amatőrökre, ünnepi „bizottságokra”. Tehát a folyamat lépcsőzetes leépülése, kiüresedése nem állt meg, máris a folk- lorizmus ünnepnél tartunk, ahol az Erosztól, a Játéktól és a néptől független Hatalom működik, mert működteti egy meghatározhatatlan, elhomályosult belső igény s több más, az ügy eredeti jelentőségét nem ismerő külső erő.

Visszatérve történeti példákhoz: a barokk korában már az ünnep színhelye is megváltozik. Bevonul a palotába és annak zárt kertjeibe, fénypontja a tűzijáték és az úri szemlélőknek előadott szórakoztató műsor. Innen már csak a Nagy Francia Forradalom ragadja ki, hogy megszülethessen majd a politikai ünnep .... Erosz és a Játék így végleg kiszabadult abból a formából, amelynek rendeltetésszerűen szerves része volt, amely ezt a két elemet az egyensúly áldott állapotában tartotta vagy próbálta tartani. Megváltozik a játéktér, a különböző erők fokozatosan új formákat öltenek. A mindennapi életben, a társadalmi lét minden formájában szétáramló Erosz és Játék furcsa „játékba” kezd a magát most már önállóan és tudatosan is megfogalmazó egyénnel.

Ehhez az önmegvalósításhoz azonban két segítőre van szüksége. Itt most lényeges, hogy rövid vázlatos kitérőt tegyünk, arra a példára, hogy mit jelent az ember személyes fejlődése szempontjából ez a két szó, hogy erosz és játék.

Eléggé jól ismeri a tudomány a gyermeki fejlődés menetét. A gyermek egészen kis korában sajátos erotikus aktivitást és nyugtalanságot mutat, mely 2—3 éves korban kezdődik, s 4—5 éves korban éri el tetőfokát. Ezt figyelembe véve tekintette Freud az ember szexuális fejlődését bizonyos értelemben a negyedik életév körül már befejezettnek. Szerinte ekkor egy krízis keretében, melyet ő az Ödipusz- komplexum elmúlásának nevez, bekövetkezik a korai gyermekkori nemi ingerek biológiai szempontból szükségszerű összeomlása. Beáll a lappangási időszak, melyben a személyiség nemi része alárendelődik a kibontakozó individuális résszel szemben. Ez az erotikus koraérés, valamint az individuális későérés csak az ember sajátja. Ennek a fejlődési interferenciának köszönheti az ember individualitása létrejöttét.

Gustav Bally: Vom Spielraum der Freiheit című művében így ír erről a folyamatról: „A koraerotikus kudarc emberileg szükségszerű megélésével együtt megszületik az individualitással együtt a megértés; a fiatal értelem, az öntudat és az idegenség tudata ott és akkor jön létre ... Az új ember „benső” megszületésével együtt egy ideiglenes egyensúlyi állapot áll be, s ezáltal a korai Erosz mégis csak megteremte gyümölcsét ... a tudatos individualitást: engem. A fiatal értelem minden érdeklődése a világ felé fordul, s a személyiség játékos formába illeszkedik bele ebbe a világba ... a játék a fiatal élet fontos — ha nem a legfontosabb — részévé válik.”

így teremtődik és teremti meg magát a játékos ember, akinek tudatosan vállalt osztályrésze a megismerés. Létrejön a „kérdező lény” (Straus). Kielégíthetetlen kíváncsisággal kérdez rá a dolgok nevére, az egész természetre, amely az élete mecénása. Elindul a szabadság mozgásterének a kitapogatásá- ra. Fegyelmezetten veszélyes játék ez, mely - Hans-Georg Gadamer tétele szerint — ide-oda való mozgásban valósul meg az elképzelt és a lehetséges között. Ebben az ide-oda mozgásban működő játékmódéi! a játék antropológiájának egyik központi problémája. Az ember jelenléte a társadalomban szabályozott közösségi szerepjáték formájában valósul meg. Ennek a közösségi szerepjátéknak kell, vagy kellene biztosítani azt a mozgásteret, amit a szabadság mozgásterének nevezünk. Itt kell rámutatnunk arra, hogy a játék túldimenzionálódhat a mindennapi életben. Öntörvényű mozgásba kezdhet, feladhatja azt a szerepet, ami a kultúra küldetésében számára elrendeltetett. S ebben a helyzetben előbukkanhat a társadalmi élet minden területén, elszabadultam s szinte ellenőrizhetetlenül. Buytendijk az emberi játékról szóló játékantropológiai tanulmányában mutatott rá szellemesen Huizinga: Homo Ludens című, különben nagyszerű művének alapvető tévedéseire.

Ebben a művében, mint ismeretes, Huizinga nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a játék régebbi keletű, mint a kultúra. Amint tudjuk, ettől a véleménytől Frobenius sem állt messze, mikor azt állította, hogy a legmélyebb, a legszentebb föld alatti forrás, melyből minden teremtő erő fakad, a gyermek- játék. Mindkét elképzelésben alapvető részigazságok fogalmazódnak meg, csak az a félő, hogy ezen elméletek alapján a társadalmat nem tekinthetjük egyébnek, mint színháznak, ahol az „emberi színjáték” folyik. Buytendijk szerint: „Az élet szabályszerűségei, és az emberi egzisztencia normatív jellege között meglévő alapvető különbség félreismerése indokolja csak azt a véleményt, mely szerint minden szabályhoz kötött cselekvés fölfogható játéknak.” Majd így folytatja: „Huizinga nézetével szemben azt kell mondanunk, hogy a jogi eljárás csak akkor válhat játékká, ha megszűnik a jogrend, s nem akkor, ha a bírák szokásukhoz híven talárt és parókát viselnek”. Ha azonban a jog játékká válik, benne már az elszabadult játék működik. Ez azonban csak olyan társadalmakban alakul ki, ahol nem tartják be a játékszabályokat, ahol a játékszabályokkal szabadon lehet játszani, ahol ismétlem: a jog játékká válik, egy ellenőrizhetetlen hatalom elszabadult játékává.

22