Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Zelnik József: Homo ludens eroticus: játék és Erosz

Ez a himnusz azonban az első két évszázad szülötte, ekkor még nem dőlt el egyértelműen, hogy a kereszténység milyen történelmi küldetést vállal. A pápák még nem ülnek a birodalmi Róma örökében, ez még a vértanú egyház, szoros szövetségben a néppel.

Közben eltelik néhány évszázad s ott találjuk a Hatalmat teljes erejében az ünnep terében. Ismét elkezdi saját arcára átírni az ünnepet, intézkedik. A jókedvű népi forgatagból színpadra rendezi a neki tetsző nagyjelenetet. Hogy ez mennyire sikerült, az a harc mindenkori állásától függött. A fesztivál népe a homo festivus, aki még őrzött valamit a homo ludens eroticusból, ha tehette keményen, ironikusan visszavágott. Imre Sándor A néphumor a magyar irodalomban című művében írja a következőket: „Szirmay említi, de közszóban is forog, hogy passiójáték alkalmával Kövesden egy alkalommal Jézus szerepét egy molnár viselte s ez mindaddig jól működött, mindent kiállott, míg lisztlopónak nem csúfolták . .. Utóbbi időkben pedig tréfára fakadt a szent járdálás közben az is, ki a neki odanyújtott feszületet eretnek létére is elfogadta ugyan, de kezében meg-megemelgetve így szólt: Áll, áll Istennek... Hozd fel uram a csillagot, adj egy kis kurucz világot!”

De térjünk vissza a középkori ünnephez, ahol a Hatalomnak nem csak a Játékkal, hanem az Erosszal is, jobban mondva, az Eroszból számára megfogható szexuális szimbólumokkal és a gyakorlattal is meg kellett küzdenie. Erről a harcról bőven vannak adataink, hála többek között Bahtyin, Fuchs, Kon munkásságának. Kon művében rámutat arra a kontinuitásra, ami a középkori karnevál és az ősi termékenység-ünnepek között van : „A középkori karnevál az ősi orgiasztikus ünnepek hagyományait folytatva, a meztelen test bemutatását, beleértve a genetáliákat és a szertartásos inverziót (férfiak női ruhába öltöztetését és fordítva), valamint a szexuális érzelmek nyílt kifejezését, megengedte.” A karnevál valóban megengedte vagy megengedte volna, ha nem kellett volna már magának a karneválnak is egyre több hatalmi szükségletet kielégítenie. Az ideológiai hatalom mellett kezd megjelenni a maga teljességében a világi hatalom, s vele az idő- és teljesítménycentrikus szemlélet. Nem is csodálhatjuk, hogy ebben a kettős szorításban az ünnep s benne a két alapvető mozgatóerő már nem a régi. Hogy lehetne, mikor már beletüremkedik a kompenzált élet.

A hétköznapi nyomorúság feloldására is már csak az az egyetlen tér maradt. így bármennyire is csodálatos Bahtyin leírása a karneváli forgatagról, azoknak kell igazat adnunk, akik megkérdőjelezik az általa leírt idilli szépségű világot. Bahtyin még háborítatlannak találja a kötődést a földhöz, a termékeny élethez, ez ad közös sorsérzést és szerinte még a kozmikusság elve uralkodik. Csak azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a represszió, a fékezés és az elnyomás évszázadai — évezredei? — vannak ekkor már a hátunk mögött. A világ teljességének, s főleg eme teljesség megélésének mítoszi képletei, mint láttuk, már a görög ünnepben sem csorbítatlanok.

Hogy ez a hosszú represszió mit jelentett, akkor derül ki, ha emlékezetünkbe idézzük azt a keresztes háborút, amit a Hatalom (a középkorban pl. a római egyház) a természetes emberi szexualitás ellen folytatott. S hogy itt nem csak egy kulturális elem mániákus üldözéséről van szó, arra I. Sz. Kon mutat rá pontosan: „Az egészséges emberi szexualitás... szervesen összefügg a játékkal az ünneppel, a nevetéssel oly módon, hogy ha ezeknek az elemeknek bármelyikét represszió éri, az többnyire az összes többi elnyomását is maga után vonja.”

Azt, hogy egy kicsit bővebben tárgyaltam az ünnepet, az indokolja, hogy benne mint egy kulturális tartályban benne foglaltatnak az előbb említett elemek — most már ismét az eredeti frazeológiát használva — az Erosz és a Játék s van az ünnepnek egy hiéna-bolygója, a néptől független Hatalom.

Az eddigiekből is látszik viszont, sem az Erosz, sem a Játék nem szervezője az ünnepnek, sem a réginek, sem az újnak.

A réginek a szervezője ismert, ez a mítoszi tudat. Roger Bastide meghatározása szerint a mítoszi tudat a differenciálatlan vagy kismértékben differenciálódott közösségekben az embernek és csoportjának hozzájárulási tudata a kozmoszhoz, az embernek a dolgok, növények, állatok általi, az alanyoknak a tárgyak általi elárasztásának, az élő anyag és a világ azonosságának tudata.

De mi szervezi az „új” ünnepet? Ez költői kérdés, mindnyájan tudjuk, hogy a folklór: Viszont ha kapcsolódni akarok az eredeti gondolatmenethez, a folklórt nem tudom másként meghatározni, mint a mítoszi tudat entrópikus állapotaként — a védekező élet mindennapi tudataként —, tehát egy olyan lefokozott mítoszi tudatként, mely Erosz és Játék, valamint eme két jelenségnek nekifeszülő repressziók, kisajátító gesztusok párharcában történelmileg létrejött. „Kulturális elemek” háborújában a közösségi tudat szükségállapota, s mint szükségállapot visszafogott kulturális energiákkal működik.

Amint látjuk a középkorban már a visszafogott kulturális energiák szervezik az ünnepet. Egyre homályosabb képpel az eredetről, az eredet képeiről. A dekadenciát mutatja, hogy egyre fokozódó mértékben csúszik ez az ünnep a tartalmatlan játékosság felé. Ezt az ünnepet már nem az Erosz és a Játék, hanem egy Vulgarizált erosz és egy többnyire kiüresedett játék jellemzi. A folyamatos és fokozódó repressziók ellenhatásaként fokozza a formális hangsúlyok szerepét, így „mint játék besodródik hanyatlási időszakába, a fetisizált áruk közé, ahol felszívódik a játékszerek gyerekes kezelésében” (J. Dános). Huizinga ugyanennek a jelenségnek a puerilizmus elnevezést adja, amely alatt a tevékenységek azon csoportját érti, amelyek ugyan komolyaknak és fontosaknak látszanak, de egészen átszövődtek játékelemekkel. Végül ez történt a folklór-ünnep legtöbbjével. Amint az eddigiekből is kiderül, viszonylatuk eróziójából következett instabilitásuk, ami a leromlás elkerülhetetlen forrása. Persze a

21