Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Lukácsy András: Egyik legősibb kultúrjelenség - a játék
háncsból vagy bőrből készült gömb-formák — labdák — nem játékeszközökül szolgáltak, hanem a világ minden táján valamely kultusz tartozékául. Az ősi egyiptomi tavaszünnepeken papok játszottak egymással labdadobálást: maga a játékeszköz a főistenség, Ozirisz fejét szimbolizálta. Az olimpiákhoz tartozó első labdajátékokat Zeusznak, az istenek atyjának szentelték az ókori Görögországban. Hogy egyet ugorjunk: eszkimó törzseknél szokásban volt minden ősszel, hogy sajátos kanál alakú szerszámmal labdát ütögessenek; a rozmárbőr labda magát a Napot jelképezte és levegőben tartásának célja az volt, hogy késleltessék „leáldozását”, vagyis a hosszú sarki éjszaka beköszöntését. A labda, mint Nap-szimbólum ugyancsak gyakori. Észak-amerikai indián törzseknél szokás volt egy hokiszerű játék, amelynek során a játékeszközt görbe bottal kelet felől továbbították nyugatra, a Nap járásának megfelelően. Japánban a Fukuoka város melletti Hokosaki szentély oltáránál még ma is felelevenítik azt az egykori törzsi vetélkedőt, amelynek során a csapatok óriási könnyűfa-gömböt dobálnak a levegőbe, és amelyik csapatnak (korábban törzsnek) tovább sikerült azt a levegőben tartania, annak számára abban az évben jó termés ígérkezett. A labda tehát itt is Nap-szimbólum, és a szertartásszerű játék célja az égiek kegyeinek elnyerése (vagy kikényszerítése): a két motívum tulajdonképpen egymásba játszik. A legismertebb effajta termésigéző rituális labdajáték a mindmáig ismert mexikói tlachtli. Az aztékok már a 6. századtól ismerték a gumit, így ők használtak először rugalmas labdát. A rituális játék egy kőfallal körülvett téglalap alakú mezőn folyt —ez hiedelemrendszerükben a világot jelképezte —, a labda benne pedig az égitesteket. Papok és harcosok csapata küzdött egymás ellen; a tavaszi kukoricaünnepen megrendezett játék nehézsége abban állt, hogy a labdát csakis lábszárral, térddel, vagy csípővel volt szabad továbbítani. Acél itt is az volt, hogy ez a Nap-labda minél tovább a levegőben maradjon —vagyis, hogy minél több napsütés érje abban az évben a termést. Láthatjuk tehát, hogy nemcsak a játékeszköz, de maga a játék is kultikus tevékenység volt egykor. Közismert, hogy minden ókori görög szentélyhely mellett volt egy atlétikai pálya — nemcsak Olympiában tehát, de Delphiben, Epidauroszban, Déloszban és másutt is: a játék célja az istenek kegyeinek elnyerése; a futópályák start- és befutóhelye rendszerint a Zeusz-oltár vagy más, a kultuszhoz tartozó pont volt. Hogy a példák sorolását felfüggesszük, gondolkozzunk el egy keveset azon, miért maradt fent ennyi ősi kultusz, szökős és hiedelem éppen a játékban. Itt bekapcsolható az a gondolatkör, amelyet a modern pszichológia vet fel, hogy ugyanis a játék maga a felnőttek tevékenységének utánzása, és a gyermek felkészülése a felnőttlétre. Nincs okunk ezt a felfogást cáfolni: számtalan játék esetében bizonyíthatóan helytálló. A gyermekek azonban nemcsak a hézköznapi felnőtt-tevékenységet lesték el, hanem a számukra bűvösnek és varázslatosnak, tetsző szertartásokat is. Ezeknek értelmével azonban nem voltak teljesen tisztában, pusztán a formáját utánozták tehát. A forma maga, mint tudjuk, rendkívül intenzív konzerváló erő. A gyermekek pedig ezeket a lesüllyedt, tartalmavesztett tevékenységeket adták tovább nemzedékről nemzedékre és konzerválták számunkra többnyire mind a mai napig. Azt mondhatjuk tehát, hogyo játéka legkevésbé változékony és a leginkább konzervatív kultúrtevékenység. A korábban idézett és az 1500-as évekből származó Bruegehfestményen levő játékok nagyrészét már az ókorban is ismerték, és csaknem valamennyit egy ma élő gyermek is felismeri, s el tudja játszani. Ha azt mondjuk, hogy a játék mint kultúrjelenség a legkonzervatívabb, mindjárt hozzá kell tennünk, hogy a legkevésbé felderített emberi megnyilvánulási forma is. A néprajz- tudomány valamennyi ágát földolgozták már a tudósok, a néptánctól a meséig és a népdaltól a faragásig — a játék azonban eddig jobbára elkerülte a folkloristák figyelmét. (A magyar folklórban —a Bartók és Kodály megkezdette nagy népzenei sorozatban — 17
