Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Lukácsy András: Egyik legősibb kultúrjelenség - a játék
egyensúlyozott tárgy, olyan könnyen billen ki az erényes élet is a maga szilárd, egyenes tartásából. Varázserővel bír a seprő más vonatkozásban is. Aki ráül, átrepülhet a mesék birodalmába, a szellemvilágba. Ha valaki rossz szándékkal ül a seprőre — mint a boszorkányok —, akkor rontást vihet vele oda, ahová elrepül. Tulajdonképpen ugyanezt a hiedelmet őrizte meg a gyermekek vesszőparipája is, amelyen át lehetett nyargalni egy ismeretlen birodalomba, a meséébe. (Tessék csak egy mai vesszőparipán lovagoló gyermeket megkérdezni, hová is igyekszik ő — meglepő lesz a válasz.) A kerítés tetején lovagló gyerekek a kezükben tartják a varázspálcát, amely nem szolgál egyéb célt, minthogy fennakadjanak rajta a kertbe tartó rossz szellemek. Olyasfajta kettősségről van itt szó, mint a villámhárítónál — praktikus is, misztikus is —, gondoljunk csak a vaskerítések nyílhegyben végződő pálcáira: a rablók ellen is, meg az ártó szellemek ellen is alkalmasak. Menjünk megint egy lépéssel tovább. Vegyük a legegyszerűbb játéktárgyat: a kockát. Használatáról legalább ötezer esztendő óta tudunk. A hatoldalas kubus, amelynek minden lapjára egy szám vagy a számokat jelző pont van ráfestve, már a történelem előtti időkben szerencse idéző vagy jósló eszköz volt. A számmisztika jelentőséget tulajdonított annak is, hogy a kocka egymással szemben lévő lapjain a számok összege mindig hét. A hetes ugyanis varázserejű szám. Azokat a kockákat, amelyeket régi kínai, babilóniai vagy egyiptomi sírokban találtak, elsősorban idő- vagy természetjóslásra használták. Meghatározott számkombinációk jelentették a jó időt, a kedvező termést, ismét másoka rosszat. A kockák hullásában a sors vagy túlvilági erők megnyilvánulását látták még a görögök meg a rómaiak is; az utóbbiak a Saturnalia-királyt is kockavetés alapján választották. De még a „felvilágosult modernebb kor”, a 16. század derekáról is tudunk sors-eldöntő kockavetésről: a harmincéves háború egyik vesztes csatája után — írják a krónikások — kockavetéssel csináltak „tizedelést”, vagyis a kivetett kocka határozta meg, hogy a legyőzött seregből ki maradt életben és ki nem. Előre szaladtunk azon ban: maradjunk a Saturnaliáknál. Ezek az év végi játékos ünnepek arra a törzsi szokásra nyúltak vissza, amelynek során — ugyancsak a természeti év végén — az addigi törzsfőt, királyt megölték és újat választottak helyette, hogy az ifjú király a haragvó isteneket kiengesztelve jó időt és gazdag terméseredményeket biztosítson a közösségnek. Ez a rituális királygyilkcsság Ázsiától Európán át a középamerikai kultúrákig az egész világon elterjedt volt, méghozzá jóval túl a történelmi idők kezdetén. Később a régi király megölésétől eltekintettek — de nem az emberáldozattól! Ezért úgynevezett helyettes királyt választottak, aki egy rövid időre birtokolhatta az összes főnöki jogokat: a rabszolgák neki szolgáltak, elhalmozták őt minden jóval, nagy eszem-iszorhot, vigasságot rendeztek, hogy végül ezt a királyhelyettesítő személyt öljék majd meg az igazi helyett. A Saturnalia-király voltaképp ennek a hagyománynak a folytatása, és a római ünnep körüli ex-lex állapot, a fölfordult világ, az evés- ivás és dínom-dánom ugyancsak ezeket a hajdani szokásokat jelképezte. Voltaképpen a Saturnalia-játékokból alakultak ki a későbbi karneváli vigasságok (emlékezzünk: ott is volt karneváli király!), és később a keresztény korban, főként Európa északi részein ez a karneváli vigasság ment át a télbúcsúztató tavaszköszöntő ünnepekbe, s ennek során jutott el a május-királynő és király vagy a pünkösdi királynőválasztás szokásáig. Maga a pünkösdi királyság kifejezés híven tükrözi — immár játékszinten — a hajdani pogány szokást: a helyettes király feláldozását. Szólottunk mára kockáról, mint legegyszerűbb, mondhatni alapformáról a játékban, beszéljünk most egy másik ilyen alapformáról: a gömbről. Alighanem a geometriai idom egyedülálló — matematikailag és geometriailag is tökéletes — szimmetriája eredményezte, hogy ugyancsak megkülönböztetett helye volt a régi kultúrákban. Önmagán túlmutató jelentőséget tulajdonítottak neki: mitikus erőt. így aztán a legelső, fából, 16
