Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Lukácsy András: Egyik legősibb kultúrjelenség - a játék
LUKÁCSY ANDRÁS EGYIK LEGŐSIBB KULTÚRJELENSÉG - A JÁTÉK Minden kulturális jelenségről — de mehetünk messzebb: minden emberi megnyilvánulásról —, amely feltűnően nyomatékos, elterjedt, vagy általános, fel kell tételeznünk, hogy ősi, vagy legalábbis jól nyomon követhető története van az időben. Vegyünk egy teljesen triviális példát. A magyarban meghonosodott, főként a jassz- nyelvben ez a tréfás, kissé lekezelő szólás: „szintén zenész”. Olyanokra használják, akik „kebelbeliek” vagy legalábbis ugyanahhoz a társulathoz, kompániához, brancshoz tartoznak. Nemrég olvastam a szólás eredetéről. A múlt században azok a kávéházak, amelyekben zenekar játszott, úgy fizették muzsikusaikat, hogy a bejáratnál állt egy tányérozó alkalmazott, és gyűjtötte az adományokat. Ha olyan vendég volt a kávéházban, aki szintén a szakmába tartozott, vagyis hát muzsikus, kimenet egyszerűen azt mondta: „szintén zenész”, mert hiszen a szakmabeliek egymástól nem vártak sem fizetséget, sem borravalót. Nos, ha egy ilyen közönséges szólás eredete megmagyarázható, hogyne lenne magyarázat olyan általánosan elterjedt kultúrjelenségre, mint a játék; akár gyermekeké az, akár felnőtteké. Valamennyien emlékszünk például a magyar népmeséknek arra a fordulatára, hogy „kecskebuckát vetett, és béka vált belőle”. Máshelyütt békából tündér, rókából királyfi és így tovább. Nos ez a mondás arra az Európa-szerte elterjedt népi hiedelemre vezethető vissza, hogy a bukfenc, vagyis a test egy teljes fordulata átlendíthet bennünket egy másik világba. Távoli rokonainknál, a lappoknál egy kidőlt fatörzsön kellett átbukfenceznie annak, aki medvévé akart változni: kitüntetett állattá tehát, mai szóval azt mondanánk: szellemmé, szentté. De ha visszafelé bukfencezett a fatörzsön, ismét ember válhatott belőle. A germánok ősi erdeiben törpévé lehetett változni ugyanilyen úton-módon. Ha már itt vagyunk a törpéknél, vagyis egy másik világ lényeinél, vegyük csak a csúcsos törpesapkát, amely a játékos kedvű bohócok fövegeiben él tovább. Ez a csúcsos filc-vagy szál mafonat-fejfedő is varázserejű volt: aki ilyet hordott, láthatatlanná tudott válni. Gondoljunk a germán mitológia ködsüvegére. Hegyes pedig azért volt ez a sapka, mert minden hegyes tárgyon fennakad a minket megszállni akaró gonosz szellem. Ezért kell a kocsisnak az ostort felfelé tartania, ezért kell az ajtóba hosszúnyelű seprűt támasztani, ha a gazda elmegy — máshelyütt ezt a seprűt a padlásokon dugták ki hasonló célból. Még a modern kor villámhárítóihoz is fűződik ilyen hiedelem: jó lesz rontás ellen. (Érdemes persze azon is elgondolkozni, hogy nem a villám volt-e a régi hiedelemben az a bizonyos rontás, amely ellen hegyes tárggyal kellett védekezni?) Lépjünk egy kicsit közelebb ahhoz a tevékenységhez, amelyet gyűjtőnéven játéknak nevezünk és nézzük további kapcsolatát az egykori hiedelemvilággal. Ám maradjunk egyelőre a botnál és a pálcánál. Idősebb Pieter Bruegelnek a 16. század közepén keletkezett híres festménye, a Gyerekjátékok nem kevesebb, mint 85 korabeli gyermeki foglalatosságot ábrázol. Éppen a kép középpontján látunk egy kislányt, aki egy ciroksöprűvel játszik: az ujján egyensúlyozza. A kép alján egy kicsiny fiú vesszőparipán lovagol, ismét másutt hárman egy kerítés tetején ülnek átterpesztett lábakkal, s a kezükben — tényleg mint valami ostort —vékony hosszú pálcát tartanak. Nos, az egyensúlyozott söprű a középkori hiedelemvilágban az ingatagságot jelképezi; amilyen könnyen elbillen az 15
