Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - SZEMLE - Ittzés Mihály: A magyar zenekultúra múltjáról, a jövőjéért: Dobszay László két könyvéről: [Magyar zenetörténet]: [A magyar dal könyve]: [könyvismertetések]

A MAGYAR ZENEKULTÚRA MÚLTJÁRÓL,

A JÖVŐJÉÉRT

(Dobszay László két könyvéről)

Egy esztendeje már, hogy Dobszay László rövid időn belül két könyvvel is jelentkezett. E sorok azonban, amelyekkel e két kötetre akarjuk felhívni a figyelmet, csak megkéstek, de nem elkésettek. Nem lehetnek azok, mert a zenei körökben, s bizonyára azon túl is, sokoldalúságáról ismert szerző mindkét munkájával hosszabb időre érvényes gondolatokat, törekvéseket fogalmazott meg.

Szerzőnk először—a hatvanas években —aszú'- kebb zenepedagógus társadalomban hívta fel magára a figyelmet mély zeneiséggel, széles körű oktatói tapasztalattal, gazdag zenei tudással végzett szolfézstanítási „kísérleteivel” és a hangszertanítást kiegészítő és segítő tantárgy tankönyveinek megírásával. A nagyközönség hangversenyeken és évente megjelenő hanglemezeken találkozhatott a „másik” Dobszayval. Azzal, aki — Szendrei Jankával együttműködve — létrehozta a Schola Hungarica együttest, s élükön az újra felfedezett középkori zene, a magyar gregoriánum rangos előadóművésze lett. Közben cikkei, előadásai hírt adtak fontos zenetörténeti és népzenetudományi kutatásokról is. E területen részben a Ra- jeczky Benjáminnál közösen végzett munkák indították útjára. Újabb könyveivel nemcsak zenetanárként, zenetörténészként, de népművelőként, sőt a zenepolitika képviselőjeként is meg. nyilatkozik Dobszay László.

Magyar zenetörténet—ez a címe a Gondolat kiadónál megjelent kötetnek. Jól bele is illik e kiadónak a közművelődést segítő, gazdagító törekvéseibe. A szerző bevallott szándéka, hogy Szabolcsi Bence összefoglaló munkája, A magyar zenetörténet kézikönyve megjelenése óta eltelt 35 esztendő kutatási eredményeit is figyelembe véve, de a tervbe vett ötkötetes Magyar Zenetörténet című akadémiai kiadványt megelőzve tekintse át— szinte napjainkig!—e művészeti terület hazai történetét.

A századfordulóról szólva írja: „egész könyvünk egyik vezérfonala volt azt megmutatni, hogy rendszeres, színvonalas zeneélet kialakítása mily sok tényezőn múlik, mennyire tükrözése a kulturális felemelkedésnek, a folyamatosságnak, s mily nagy fokban vissza is hat rá. Ahogy ábránd a »felülről épülő zenekultúra« [ . .. ] ugyanúgy ábránd az »alulról épülő« is. A történelem folyamatos bújócska játéka, az igényt keltő produkció és a produkciót tápláló igény egymás kergetése annak a spirális fejlődésnek hajtóereje, mely széles körű — és valamilyen módon »nemzeti« sajátosságú — zenei műveltséghez vezet.”

A szerző nagy érdeme, hogy — egyéni meglátásait is beépítve a szövegbe — sokoldalúan vizsgálja a magyar zene múltját, s ha csak futólag is: jelenét. Figyelemmel van a zenei alkotás, ill. alkotóművészet — legyen az akár kollektív, népzenei jellegű, akár egyéni — belső törvényszerűségeire; külső hatások által is irányított nekilendülő vagy meg-megtorpanó fejlődésére. Nem feledkezik meg a történelmi és társadalmi folyamatok segítő vagy éppen gátló tényezőinek feltárásáról, elemzéséről. Érdekessé teszi, s a nem szakzenész olvasó számára bizonyára vonzóvá is, hogy szélesebb körű művelődéstörténeti keretbe kívánja ágyazni lényegében tisztán zenei mondanivalóját.

Ezek a vonások különösen értékessé teszik a könyv azon fejezeteit, melyek az újabb — részben éppen Dobszay személyéhez fűződő — kutatások alapján a középkori Magyarország európai értelemben is fejlett, gazdag, de helyi sajátosságokkal is tündöklő zenekultúrájáról rajzolnak nagyvonalú képet. Új szemlélet jelenik meg akkor is, amikor szerzőnk a XVIII. századi zenei import nyomán kialakuló magasabb igényű barokk és klasszicista műzenei törekvésekről, a zenei élet viszonylag szűk körben ható, mégis figyelemre méltó eredményeiről ír. Igazat kell adnunk neki, hogy

— bár a Kodály által felpanaszolt szakadék zenei műveltség és magyarság, ill. magyar zenei jelleg és magasabb művészi igény között létrejött — igen sok pozitív vonása is volt a főtemplomok és a főúri rezidenciák keretében és körében kialakult európai szabású, elsősorban német orientációjú zenei életnek.

Termékeny gondolatok sora jellemzi Dobszay Lászlónak a történetírás okán és ürügyén megírt fejezeteit. Egyik-másik vitára vagy legalábbis jól beváltnak hitt ítéletek felülvizsgálására késztető. Ilyen például az a megállapítása, hogy Bartók és Kodály művészetének nemzeti és világfényű ragyogása talán méltatlanul borítjatúlzott homályba

— legalábbis a tisztán zenei értékelés szempontjából — a közvetlenül előttük jártak, a Lisztet követő generáció művészetét. Ugyanakkor a mai időkre érvényesen állapítja meg Bartókék Új Magyar Zeneegyesületének kudarcaival párhuzamot vonva, hogy „nincs az új zenének igazán kapcsolata sem az előadóművészettel, sem a szélesebb közönséggel.” Azonban rögtön hozzáteszi, hogy nem akarja a műfaji határokat áthágni, mert „ennek okait előszámlálni már nem a zenetörténetírás, hanem a napi publicisztika feladata.” E kérdés kapcsán azonban azt a véleményét sem rejti véka alá, hogy a szakadék létrejöttéért nemcsak a közönség értetlensége, konzervatív ízlése, hanem egyes kortárs zenét művelő körök túlzott zártsága és a nehézkes, rugalmatlan műsorpolitika is okolható.

Csak szerencsének tarthatjuk, hogy szerzőnk nem szabott témájának valamilyen közelebbi vagy távolabbi múltban megtalálható, történelmileg meghatározott évszámhatárt, hanem a történelmet, a zenetörténetet folyamatnak tekintve szin92