Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - SZEMLE - Ittzés Mihály: A magyar zenekultúra múltjáról, a jövőjéért: Dobszay László két könyvéről: [Magyar zenetörténet]: [A magyar dal könyve]: [könyvismertetések]

te napi gondjainkig elmerészkedik imént idézett műfaji tartózkodása ellenére. Részletkérdésekbe ugyan nem bocsátkozhatott, de napjaink zenei életének, szokásainak teljes spektrumát célba vette, amikor bizonyos tendenciákra — a magasabb rendű művészi zene védelmére gondolva — felhívta a figyelmet: „[...] nem kis nehézségekkel kell megküzdeni a közművelődés ügyéért is. Habár fontos hivatalos határozatok formájában került reflektorfénybe, de még mindig igencsak vitatott, mi is az a kultúra, amelyet pártfogolni kell. A kulturális élet körülményei, a nyugati hatások, főként a szórakozásra orientáló életvitel, az értékfogalmak devalválódása alig leküzdhető ellenerőt jelentenek a humanista zenekultúra terjedésével szemben. [ . . . ] ez a kulturális politika meg a zenepedagógia részéről a legnagyobb elhatározottságot, tudást, buzgóságot, a művészet valódi értékeinek meggyőződéses hirdetését kívánná. Maga a zenepedagógia is rászorulna egy új vitalizáló erőre /.../”

Korunkat vajon a majdani zenetörténész hogyan fogja értékelni? Mit lát majd benne meghatározónak: a magyar előadóművészek és zeneszerzők világraszóló sikereit, a zenei nevelés eredményeit, vagy inkább a megtorpanást, a szét- szabdaltságot, a műkedvelő mozgalom bizonyos fajta válságát, a profizmus olykor jót, máskor rosszat hozó erősödését? Dobszay László ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tehetett fel magának amikor a népzene képviselte múltat is beleértve több mint ezer év magyarságának és Magyarországának zenéjéről rajzolt képet, adott számot.

Maga írja a szerző, hogy könyvét a művelt (és művelődő) nagyközönségnek szánja elsősorban. Ez abban is megmutatkozik, hogy amennyire a keretek engedték, kottapéldákkal is elénk tárja a tárgyalt zenei stílusokat, jelenségeket, konkrét műveket. Elvileg ma már aligha lehetne túlzott kívánság egy zenei munka szerzőjétől, hogy legalább népdal nehézségű dallamok folyamatos leolvasását és önálló megtanulását várja el az olvasótól. így válhatna valóra a kodályi zenepedagógia törekvése, hogy a zenei olvasás és írás készségét kifejlesztve az iskolai oktatás keretében, további zenei élmények megszerzéséhez, a műveltség tágításához segítse az „átlag magyart”, az ún. nagyközönséget is. Eljutottunk-e idáig? — Nem! nincs itt még Kodály Kánaánja. . . Mégsem lehet azonban pusztán hiú remény, hogy a szakembereken kívül a nemzeti zenekultúra alapjai iránt érdeklődők viszonylag szélesebb (de attól kell tartanunk: valójában meglehetősen vékony) rétegében kelthetnek közvetlen, személyes olvasás (értsd: éneklő kottaolvasás) alapján szerzett élmény-visszhangot azok a dallamok, amelyeket Borsai Ilona egy fejezetre terjedő közreműködésével A magyar dal könyvében tett közzé Dobszay László. A könyvet lapozgatva ismét elcsodálkozhatunk népzenei és történeti dalhagyományunk páratlan műfaji, zenei, stilisztikai gazdagságán, asszimilációs erején, megújulásra való készségén, megőrző képességén. Ma, amikor a mintegy másfél évtizede megindult legutóbbi népzenei mozgalom (népdalkörök, táncház stb.) társadalmi jelenléte és hatása ismét valamelyest hanyatlóban van, különösen nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk Dobszay mindenkihez szóló könyvének. Elsősorban esztétikailag értékes és élvezetes daloinivalót válogatott az emberi élet egészét átfogó és zenetörténetünket áttekintő 18 fejezetbe. A könnyebb eligazodást és alkalmazást segíti, hogy ezúttal nem a zenei sajátságok tudományosan rendszerezhető elemei vagy földrajzi kritériumok szolgáltak alapul, hanem az „irodalmi” műfajok, a tartalmi vonatkozások.

Manapság sokat emlegetik a komplex műveltséget, az interdiszciplináris képzést, a sokoldalú esztétikai nevelést, az érzelmi és értelmi tényezők egymást kiegészítő szerepét. Dobszay munkája ebben az értelemben is korszerű. Kommentárjai változatos tartalmúak. Hol zenei sajátságokra, dallami vagy ritmikai típusokra, hol használati tényezőkre, máskor távolabbi művelődés- történeti vagy néprajzi tényezőkre hívják fel a figyelmet.

Ha jól használjuk e könyvet, akkor valóban gazdagíthatjuk vele mindennapjainkat és ünnepeinket. Talán egyszer még válhat ez a könyv is olyan családi „kötelező olvasmánnyá”, olyan fogalommá, mint például Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséje. Ha többet nem is, legalább ilyen pályafutást kívánunk neki. Egy újabb kiadásban a Zeneműkiadó talán arra is lehetőséget adna, hogy századunk dallamait kicsit bővebb válogatás képviselje.

Hanglemezkiadásunk jóvoltából egyre több hiteles felvétel tárja elénk a magyar dal különböző rétegeinek, típusainak előadásmódját. A magunk kottaolvasásának, dalolásának élményét így példamutató előadások hangzó élményével gazdagíthatjuk. E könyvnek és népzenei-zenetörténeti lemez-antológiáinknak ott lenne a helye minden családi könyvespolcon! Vagy egyelőre be kellene érnünk annyival, hogy minden éneket és zenét tanító pedagógus munkaeszköze legyen!? Egyszer talán értékelhető művelődés- és zenetörténeti adat lesz, hogy egyik vagy másik könyvből, kottából, hanglemezből hány példány kelt el, ha ebből még valóságos használatukra, hogy hogyan, s mennyire élünk vele, nem is lehet következtetni.

Annak bemutatására, hogy az itt röviden ismertetett kötetek szerzője-szerkesztője menynyire széles perspektívában gondolkozik, befejezésül álljon itt még egy idézet. A Magyar Tudományos Akadémia I. osztályának 1984. évi közgyűlésén Forráskutatás és forráskiadás a magyar zenetudományban címmel tartott referátumot Dobszay László. Néhány mondatát a Muzsikában (1985'IV.) megjelent szövegből idézzük. „Többek előtt kezd világossá válni, hogy a zene- történeti forráskutatás legfőbb vagy éppen egyetlen célja nem az, hogy magyar zeneszerzők magyaros művei után kutasson a múltban, hanem hogy a magyarországi zenei műveltség történe93