Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - SZEMLE - Bakonyi István: Mészöly Miklós: Megbocsátás: [könyvismertetés]
SZEMLE MÉSZÖLY MIKLÓS: MEGBOCSÁTÁS Napjaink prózájának egyik legegyenletesebb, legnívósabb teljesítménye Mészöly Miklós nevéhez fűződik. Több évtizedes pályafutásának számos értő elemzője közül a nemrég elhunyt Béládi Miklós különösen nagy jelentőséget tulajdonított az író alakjának. „Mészölyt folyamatosan izgatja, mi a valóság, és azt hogyan közelítheti meg az elbeszélő író leghitelesebben. Ezért foglalkozott egyszerre a legtárgyilagosabb valóságdarabok és a legfontosabb gondolatok üzenetközvetítő képességével” — olvassuk A tények parabolája című tanulmányban. S a regények, novellák sora kijelöli az irodalomtörténeti helyet is, mely valahol a hajdani Új Hold szellemi köre tájára helyezhető. Ábrázolásmódja erőteljesen intellektuális, s a háttérben szilárdan morális alapok húzódnak meg. A valóságábrázolás többszörösen áttételes, de a történetek és példázatok sosem szakíthatok ki a konkrét magyar viszonyok közül. A legújabb mű, a Megbocsátás című kisregény is igen letisztultán, a kiemelkedő művekre jellemző lényegre látással erősíti meg e minőségeket. A társadalmi valóság nagyjából körülhatárolható: a két világháború közötti Magyarországon vagyunk egy kisvárosban. Ám elvonatkoztathatunk tértől és időtől ; Mészöly újra általános emberi kérdéseket tesz föl. Sorsról, szabadságról, önismeretről, szeretetről, a személyiség varázsáról. Meg emberi kapcsolatokról, melyek között már a történet elején érinti az apa és fiú viszonyát: „Az írnok most döbbent rá, hogy milyen észrevétlenül következett be a jóvátehetetlen mulasztás: apjával egész életében nem sikerült két őszinte szót váltania.” Ilyen problémákról bármikor és bárhol olvashatnánk. A gondolat bevezetése (egy hajdani fénykép emlékezést elindító látványa) is egyfajta időtlen lebegésről tanúskodik. Talán eddig is láthatjuk, hogy — mint persze több korábbi Mészöly-műben — itt sem a történet, a cselekmény az elsődleges. Az néhány mondatban fölvázolható. Ám a valós történések mögött rejtőző mozzanatok sokkal inkább a Megbocsátás lényegéhez tartoznak. E tekintetben nem egészen előzmények nélküli Mészöly Miklós munkássága. A századvégi próza vagy éppen Németh László, Ottlik Géza és mások regényírói technikája, Krúdy költőisége, az esszéregény és a tudatregény újításai mind-mind előzményei ennek a kísérletnek. Az is irodalomtörténeti közhely, hogy ez az út lényegileg különbözik a magyar próza tradícióitól. Áz meg már jelenkorunkig vezet, hogy az utódok számára mennyire fontosak ezek az előzmények. Mészöly egyike a fiatal prózaíró nemzedék példaképeinek. Szinte biztosra vehetjük, hogy a Megbocsátással ez a „nimbusz” növekedni fog, hiszen az eddigiek tudatos továbbépítésének lehetünk tanúi. A tárgyi valóság és az absztrakciók különös ötvözete ez a mű. S megint fölfigyelhetünk az elbeszélés filmszerűségére. írónk kivételes képessége, hogy a látványt egy-két jelzéssel pontosan megragadja, s a különböző részletek váltásai is ezt a minőséget erősítik. Engedtessék meg egy közbevetés: mintha filmművészetünk még nem fedezte volna föl igazán a Mészöly életművében rejlő lehetőségeket. Ez annál is inkább nyilvánvaló, mert akadnak érintkezési pontok a mai magyar film és ezen írói pálya törekvései között. A Megbocsátás egész miliője, az írnok cselekvései, merengései, a bemutatott hangulatok mind-mind ide sorolandók. S mindezek mellett igazat adhatunk a mű egyik első méltatójának, Alexa Károlynak: „Realista próza ez, nyugodtan állíthatjuk . . . Mert mi is a realizmus végső fokon? Hit, idealizmus. Olyan eszmék elfogadása, mint a valóság, a külső világ objektivitása, a megismerés és a beszámolás kötelezettsége, a másik — a többi ember — autonómiájának elfogadása, a közösségi lét — bármilyen szintű és szerveződésű lett légyen — világmagyarázó elvként való tételezése stb.” Jelentős gondolatokat tűz ki tehát célul a realista Mészöly, s úgy látjuk, a Megbocsátás megfelel az ilyen esztétikai és morális követelményeknek. A történet könnyűszerrel követhető. De mint számos jelentős mai regényben, itt is a cselekmény szintje mögött keresendők a valós értékek. A történetet gyakran szakítják meg elmélkedések (például egy halott nő megtalálása ürügyén), látványok és tünékeny hangulatok. Az is valószínű, hogy az olvasóban nem a sztori marad meg a legtovább. Sokkal inkább az egyes pillanatok lí- raisága, sorsunk titkos mozgatóinak fölidézése. Ily módon a költészet felé közelít ez a próza, s e tekintetben is rokon korunk egyik jellegzetes irányával. A fentieket megerősítendő számos részletet kiragadhatunk a szövegből. „A Martinkó-villa melletti házból halk zongoraszó szüremlett ki, egy Chopin-etüd. Az eső és az etűd tökéletesen egymásba fonódtak. Anitát leheletfinom emlékezés hangulata lepte meg, de ennek az emlékezésnek nem volt semmi tárgya, csupán szokatlanul élessé tette az utcaképet”. — olvassuk például egyhelyütt. Talán nem kell különösebben hangsúlyoznunk, hogy proust-i hatások is érvényesülnek itt, ha nem is „az eltűnt idő nyomá- ban”-féle közelítés mindig a döntő. Ilyen és ehhez hasonló részletek egész sora tölt el bennünket szépséggel, kiegészítvén a történet mögötti benyomásainkat. így lesz teljes a nőfigurák személyiségrajza, főleg a vőlegényét gyászoló Máriáé. S így hagy szintén nyomot a kissé visszafogott erotika ábrázolása a műben, erősítvén a felszín alatti rétegek rajzát. 86