Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Tanya és falu között félúton

helyisége, s ha a gazdaság hébe-hóba fővárosi művészeket hív meg szereplésre, ne mindig csak az üzemi étkezdében lehessen helyet foglalni.

Majdhogynem úgy vetődik fel a dolog, hogy a közösségi élet kibontakozása azért késik, mivel gyakorlásához nem áll rendelkezésre a megfelelő helyiség.

„Ez így biztosan nem igaz — replikázik a vilalnyszerelő-technikus. — Munkásfilmklub indult például, de az érdeklődés egyhamar lehanyatlott, utóbb még a mozigépházat is szétszedték. De megszűnt a fiatalság klubja is az óvoda alatti pincében, holott az a 70-es évek második felében még javában virágzott. Összejöttünk csak azért, méghozzá minden este, hogy vitatkozzunk fontosnak tartott társadalmi kérdésekről. Megvoltunk egy pár szelet zsíroskenyéren, hozzá vizet ittunk egy megüresedett skótviszkis üvegből, s roppant jól éreztük magunkat. Természetesen zenét hallgattunk magnóról, s táncoltunk is az összerogyás határáig. Ennek már vége . .. Néhány év alatt elgépiesedett a világ, mi voltunk talán az utolsó romantikus nemzedék. A mostani fiatalnak ma már nem kell megküzdenie semmiért, ha pénze van, azért megkap mindent. A mostani sikk már a videó-diszkó, amikoris képmagnóról megy a műsor. Ez a technikai minimum, amit elvárnak. Az itteni tanyasi klub ezzel a technikával nyilván nem tudott lépést tartani.”

Szóba került legújabban a pinceklub felújítása, korszerűsítése is. Ez önmagában nyilván nem fogja garantálni a tartalmas klubéletet. Ám ki lát a jövőbe?

Aki látványos, felfokozott életre, afféle hazai high life-ra vágyik,annak a Szabó Sándor Telep a semminél is kevesebbet nyújt. Csakhogy az itt élők már idetelepülésük során számot vetettek a lefokozott élet könyörtelen realitásaival, sőt azzal is kellőképp megbékéltek, hogy számukra a lehetőségek máshol sem nagyobbak, épp ezért nem is kívánkoznak el innét. Ezért bármennyire is ódzkodnak a víz- és gázvezetékkel járó kiadásoktól, voltaképp elégedetten nyugtázzák lakáskörülményeik színvonalának hirtelen megemelkedését. Azt, hogy a városi életfeltételeknek egy nem elhanyagolható hányada rájuk is kiterjed.

Távoli, ködös vágyálomként néhányuk esetében megjelenik a városba való beköltözés. Nem, nem házgyári lakótelepre, csakis családi házba kívánkoznának. Ám tudják, hogy ennek realitása roppant csekély. Ezért itteni sorsukkal könnyűszerrel megbékélnek.

„Elmenni innét? Amikor annyi munkánk fekszik a házban?” — ez a típusos válasz a kérdés föltevésekor.

Úgy érzik, s éppen nem alap nélkül, hogy azt a küzdelmet, kínlódást, amivel az itteni megtelepedés is járt, nem tudná senki megfizetni. Mintha nem is a malter volna a téglák kötőanyaga a falban, hanem a verejtékük.

Egyre sűrűbben jelentkeznek a gazdaság vezetőinél azok, akik ezután szándékoznak ideköltözni. Vagy ha úgy tetszik: a városból kiköltözni. Például a Széchenyiváros betonmennyországából . . . Egyelőre még nehéz eldönteni, hogy a Szabó Sándor Telep vonzása-e a nagyobb, vagy a házgyári betonfalak taszítása. A lényeg ugyanaz: a telep otthonos, jó lélekkel, jó közérzettel meglakható faluvá akar válni. Ahol nemcsak lakni, de élni is lehet, földközelben, civilizációs ártalmaktól mentesen. Meglehet — ma még? vagy ma már? —, ez is illúzió. De nagyon is emberi léptékű a bizalom, miszerint egynéhány félreeső zug lakhatóvá tehető a világban.

50