Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Tanya és falu között félúton

nem restellek porszívózni, s a feleségem zokszó nélkül ad enni az állatoknak. Nem jöhet annyira rossz helyzet, hogy amit nagyon akarunk, azt ne tudnánk elérni.”

Az egyszemélyben hűtőgépkezelő és kazánfűtő szakmunkás is nulláról kezdte annak idején. Sertéseket kezdett hizlalni. Amikor egyszerre leadott tíz kövérdisznót, feleségével együtt eltűnődött: nem kellene-e itt megállni, s a summát, amit egyszerre zseb- revágtak, új bútorok vásárlására fordítani. Rövid tanakodás után abban maradtak, hogy azok az öreg bútorok még kibírják egy kis ideig — és megkétszerezték a sertések férőhelyét. íme, a termelői életmód látványos győzelme a fogyasztói szemlélet fölött! Ez a család is messzemenően konszolidált körülményeket teremtett magának — egyebek között öt hold szántóföldet is művelnek, saját lóval —, s tartalmas, munkás életvitelük olyan terhelést is zökkenő nélkül kibír, mint amilyen a lovuk elpusztulása volt 1983- ban, avagy 1984-ben fiuk kiházasítása és lányuk férjhezadása. (Vagy 1985 elején teljes sertésállományuk hirtelen elpusztulása.)

Kevés az olyan családok száma, amelyeknek különösebb ismeretsége lett volna a telepen élők körében az odaköltözés előtt. Vagyis túlnyomórészt olyanok jöttek ide a szélrózsa minden irányából, ámbár nem túl nagy sugarú körből, akik csak a megtelepedés után ismerték meg egymást. Ez kétségkívül hátráltatója a mélyebb baráti vonzalmak kialakulásának. Ám nagyobb nyomatékkai kellene, hogy latba essen — mint ellenkező előjelű körülmény — az, hogy fiatal korukban lettek mindannyian a Szabó Sándor Telep lakóivá, tehát a kapcsolatteremtésre leginkább alkalmas életkorban, továbbá a közös munkahely, ez utóbbival is kapcsolatban az építkezésnek a kalákát szervező, az arra mozgósító jelensége. Nem szólva most az olyan obiigát kapcsolatteremtő és -fenntartó intézményről, mint a szocialista brigádmozgalom.

Miért hát, hogy alig van példa az „öncélú” összejárásra, s ha van is, inkább csak rokonok között, de ott is csak kivételes esetben: névnapkor, szilveszterkor . . . Megint csak a túlzásba vitt munkaközpontúsággal magyarázható a tünet. Egyszerűen nem érnek rá barátkozni. Ilyesmire sem idejük, sem energiájuk. Évek múltán már a szükségét sem érzik; beletompulnak a taposómalomba, róják a mind szűkebbre szabott köröket. Ha valakinek hirtelen támad szüksége segítségre, miként máshol is a világon, itt is a szomszédjához fordul az ember. S egyik a másiktól nem is tagadja meg a segítséget, márcsak azért sem, mert legközelebb ő lesz rászoruló. S lám, még e rövid lejáratú alkalmi kapcsolatokat is a munka szervezi.

S a miért-re kéznél a válasz, mármint az itt lakók válasza: „Nem henyélhetünk, dolgozni kell, hiszen a fizetésből megélni nem lehet.” S ez olyan érv, mellyel vitába szállni egyre kevésbé lehetséges. Némi eufémisztikus hangsúllyal árnyalni lehetne a kijelentést, miszerint a kor színvonalán nem lehet megélni, ám ott a bökkenő, hogy másképp meg nem nagyon érdemes . . .

Ami döbbenetes, az nem a helyzet felismerésében leledzik, hanem abban a rezignáltság-nélküliségben, melyben a kijelentő a maga számára is mint természetes, mint rendjén lévő dolgot igyekszik elfogadtatni az abszurditást.

Dehát végülis nem ez-e a legnagyobb hajtóereje a „második gazdaságnak”? E kérdés fölött bajosan töprengenek a Szabó Sándor Telep lakói, a „második gazdaságot” ők csinálják és élik. Anélkül, hogy megélnék . . . Mármint emberi-társadalmi élményként, a maga teljes mélységében. Ehhez sem idejük, sem türelmük — a kör ezen a ponton is bezárul.

S ha valaki netán mindezek ellenére másfajta életeszményt vall, s azt többé-kevésbé érvényesíteni tudja a gyakorlatban is, az nem akármilyen odafigyelést érdemel. Különösnek tetszhet, de pozitív előjelű „devianciára” akad példa a Szabó Sándor Telepen. Magam kettőt is találtam ilyet.

46