Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Tanya és falu között félúton
érzetet is, melyet a korszak viszonyai úgy nagyjából 1979-ig garantáltak és hitelesítettek. Nem akármilyen súlyú tényezőről van szó, hiszen a biztonságérzet nem csupán fiatalos lendülettel, de a relatíve fejlett realitásérzékkel is karöltve járt. Ez utóbbi alatt értve azt, hogy a telepen építkezők nem ácsingóztak a városi, lakótelepi összkomfort után, még kevésbé kívánkoztak a villanegyedbe vagy a Marx térre (az utóbbi évtizedben itt épültek Kecskemét legelőkelőbb társasházai), céljuk csupán annyi volt, hogy munkahelyük közvetlen közelében önálló otthont teremtsenek maguknak, a házkörüli állattartás és kertészkedés falusi-tanyasi léptékű lehetőségeivel, s az idővel megteremthető kulturált, vagy annak tartott életfeltételekkel. Családi házat építeni a Helvéciái Állami Gazdaság tőszomszédságában — a gazdaság által parcellázott „filléres” telkeken és a gazdaság hathatós támogatásával —, ez nemcsak igényeikhez szabott, de anyagi tehetősségükhöz mért vállalkozás is volt. Aminek a véghezvitele tehát mindenképp kívánatos. Tudták, s biztosak is lehettek abban, ha egyszer eljutnak odáig, hogy az építkezést megkezdjék, azt be is fogják fejezni. Csakis idő kérdése az egész. Ha pedig a háznak csak egy kicsiny szöglete is már lakható, rögvest beköltözhetnek, s aki helyben van, az mindennel jobban halad. A biztató kilátások fejében nyugodtan vállalhatták az építkezéssel kapcsolatos ezernyi gond, munka és többletkiadás mellett azt is, hogy kellő érzéketlenséget fognak tanúsítani más munkahelyek csábításaival szemben. Nyugodtan „aláírtak”, hiszen fejlődésének ígéretes szakaszába jutott a gazdaság, s erre a későbbi évek sem cáfoltak rá. Csakhogy a válság „begyűrűzései” áthúztak megannyi korábban jól megalapozott számítást, itt is, ott is, aminek a Szabó Sándor Telepen lakók szemében a felületi össz- summázata az, hogy a Helvéciái Állami Gazdaság ma már nem tartozika legjobban fizető munkahelyek közé. Nem érzem itt szükségét, hogy firtassam: ez az érzékelés milyen mértékig és mélységig felel meg a valóságnak. Egyrészt mert szó sincs arról, hogy a telepen lakó alkalmazottak meghasonlottak volna a munkahelyükkel, másrészt a szó- banforgó érzékelés nem több, bárha nem is kevesebb, mint áthárítási kísérlete annak a kudarcélménynek, melyet a megcsappant biztonságérzet váltott ki bennük. Ez utóbbival mint ténnyel szükséges számolnunk. Nem kell azt gondolnunk, hogy boldogulásukat, gyarapodásukat, vagy inkább az abban való lemaradásukat a látványosan tollasodó „újgazdagokéval” mérik össze folytonosan; valósan vaskos az az érzékelésük, hogy saját életprogramjukhoz képest is csak iszonyú erőfeszítéssel jutnak ötről a hatra. Az a túlnyomó többség, mely a szó szoros értelmében a nulláról indult, berendezkedését nem érzi, s nem is érezheti teljesnek. Ám ég a vágytól, hogy mielőbb felzárkózzék, s ennek érdekében minden áldozatot hajlandó meghozni. Ha kell, akár az egészségét is oltárra viszi. És csakugyan kell? Nehezebb kérdés ez manapság, semhogy egyértelmű nem-mel válaszolhatnánk rá. Tudvalevőleg a köznapi értékrendet, mint tudati kategóriát az adott lét határozza meg — ebben a kérdésben aztán igazán bajos volna nem-marxista álláspontra helyezkedni. Dehát milyen is ez az „adott lét”? —végül is ez a kérdések kérdése. Például a vízvezetékszerelőéké ... Az öttagú család anyagi helyzetéről a feleség így számol be: „Kap a férjem havi hatezret. De ebben benne van a több mint kétezer családi pótlék is. Én megkeresem a három és felet. Ez még mindig nem éri el a tízezret, s meg kell élni belőle ötünknek. Talán még meg is élnénk .. . Csakhogy mire az állandó és kötelező kiadásokat teljesítem — az OTP-törlesztésektől a gyerekek napközi otthoni díjáig —, marad összesen 2500 forint. Csak a házért fizetendő OTP-törlesztés havi 800 forint, s ez 2007-ben fog letelni.” 43
