Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Tanya és falu között félúton

kitanultam. A rokonságnak én járok el építgetni . . . Holott amikor a miénket elkezd* tűk, azt sem tudtam, hogyan kell a téglát kötésbe rakni.”

,,A Szabó Sándor Telep első építkezőinek egyike vagyunk ... Már volt két gyerekünk, s egybekelésünk után hat évvel még mindigaz én szüleimnél laktunk. Elviselhető volt, de az ember csak szeretett volna önálló lenni, a magáéban lakni ... A feleségem ballószögi, már lánykorában is az állami gazdaság dolgozója volt, én kecskeméti vagyok, s én is még a 60-as évek első felében kerültem a gazdaságba.

Eleinte csak annyit tudtunk, hogy a gazdaság olcsó telkeket fog kimérni a kövesét mellett. Mondtam akkor, hogy ezt a lehetőséget kár volna elszalasztani. Pénzünk viszont nem volt. Ahhoz, hogy hitelt kapjunk, úgy a gazdaságtól, mint az OTP-től, húszezer forintot kellett felmutatni. Más megoldás nem volt, kevés jószágunkat tettük pénzzé. Ez elég volt ahhoz, hogy lerakjuk az alapot, s akkor már megkaptuk a kölcsönt.

Az építkezéssel kapcsolatban nem voltak tapasztalataink, annyit láttunk csak, ha a telek nádas, tocsogós területen van, akkor bizonyosan tölteni kell. A ház alá és környékére hordtunk összesen 60 centi magas földréteget. Eltelepítettük a szőlőt is, s épp hogy megfogták, megemelkedett a talajvíz, s a szőlő egy szálig kipusztult, valósággal megfőttek a vesszők a vízben. Akkor láttuk, hogy legalább háromszor olyan vastag töltés kell, mint amennyit először idehordtunk. Ez irtózatosan nagy munkával járt; markológépe akkor még nem volt a gazdaságnak, a dömpert lapáttal kellett megrakni. A gazdaságnak így is több mint tízezer forintot fizettünk ki a földhordásért. Akkoriban nem egyszer, hanem milliószor bántuk meg, hogy idejöttünk. Most már minden rendben van, de ahhoz, hogy ezt elmondhassuk, több mint másfél évtizednek kellett eltelnie.”

(Mi végre?)

Akárhány interjú-részletet jegyeznék is ide, mindegyik azt a bizonyosságot erősítené meg, hogy az építkezők, egészen a 70-es évek végéig, komolyabb anyagiak nélkül láttak, láthattak a fészekrakáshoz. Ezt követően azonban a nincstelenség „kifutópályájáról” egyre reménytelenebb a start; az árak és a bérek eltávolodása egymástól mind kevésbé teszi lehetővé a lakossági akkumulálást. Hacsak nem a „második gazdaságból” ... Erre azonban más összefüggésben térek vissza.

Egyelőre maradhatunk az előbbi alaphelyzetnél, hiszen a Szabó Sándor Telep családi házainak zöme a 70-es évek vége előtt épült. Tehát konszolidáltabb időszakban. A villanyszerelő-technikus ezzel kapcsolatban megjegyzi: „Még 1977-ben is pontosan kiszámíthattam, akár 10—15 évvel előre, vagy akár nyugdíjbamenetelemig, hogy mikor mennyit fogok keresni. Egy viszonylag stabil árrendszer mellett azt is megbecsülhettem, hogy a pénzemért mikor mit fogok kapni. Ennek vége . . . Számomra a holnap megtervezhetetlenné vált. Akárhány tényező előidézheti a veszélyt, hogy kevesebbet fogok keresni, mint ma. Ennek ellensúlyozására, miszerint jóval többet is kereshetek, marad egyedül a jószerencse.

Nem az egyedüli a telepen, aki hasonlóképpen látja lehetőségei, esélyei megváltozását.

Ezzel magyarázható, hogy a mai teleplakók hajdani építkező önmagukra enyhe csodálattal tekintenek vissza. „Hogyan is volt hozzá merszünk? Csakis úgy, hogy fiatalok voltunk, energikusak, elszántak, s kevés volt az ilyen ügyek körüli tapasztalatunk” — állapítják meg némi közhelyszerú'séggel. A megállapítás igazságtartalmát kár volna kétségbevonni, de önmagában kevés az okok és okozatok felfejtéséhez. Legalább ilyen mértékben kell mérlegelnünk a hazai szűkös viszonyok között kialakult biztonság42