Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Gál Sándor: Egy éjnek rövid vigyázása: vallomás

költözött és saját háztartásra rendezkedett be. Az egésznek per lett a vége, s bíró végzés alapján ki kellett volna költöznünk a nagyapai házból. Mentünk is volna, de nem. volt hova. A kiköltözés mögött kártérítési összeg is feketéllett, olyan summa, amit két-három év alatt ha megkerestek volna szüleim. (Ma már tudom, hogy a pervesztés ügyvédi csalás „eredménye” volt. Amikor szülőfalumról írott könyvem anyagát gyűjtöttem, megtaláltam azt az okiratot, amely szerint Soóky nagyapám elismeri — két tanú aláírása erősíti ezt —, hogy felvette apámtól azt az összeget, amely a nagyanyai örökség elosztása után őt megillette. Ez az okirat nagyapám ügyvédjének „jóvoltából” a per idején „eltűnt”. Aszlovák nyelven írt okmány semmissé tette volna az apám elleni vádat.) Amikor mindez megesett, én már szlovák iskolába jártam. Második osztályba írattak be —tízévesen. Ezt a késést a továbbiakban tetézte, hogy — bár nem kellett osztályt ismételnem — gyakorlatilag semmit sem tanultam meg szlovákul az első egykét évben. Tudtam írni és olvasni is szlovákul, csak a leírtak és elolvasottak értelmét nem értettem. Imádságokat, verseket, dalokat magoltam be szó szerint, anélkül, hogy értettem volna azt, amit — „tudok”. Nem isvolt ezvalós tudás, mert nem is lehetett az. Ami mindmáig megmaradt bennem ezekből az időkből, ami ma is megdiderget, az valamiféle megnevezhetetlen szorongás, alacsonyabbrendűségi érzés és az oktalan félelem. Félelem az ismeretlentől, a titokzatostól.

Szomorú, ünneptelen évek, fények és csillagok nélküli idők. Itt még nem ért véget a háború, itt még a béke csak látszólagos volt. Házak, utcák, falvak néptelenedtek el, majd népesültek be ismét új lakókkal. S az őslakosok — még mindig ez a többség! — a jövevényeket nem fogadták be egykönnyen. Az indulatok az éjszakák sötétjében meglódultak, s a bandákba verődött legények megverték az újonnan jöttékét, holott azok is csak áldozatok voltak, ugyanúgy, mint ők. Nem az értelem, a tehetetlenség korbácsolta harag tépette le velük a kerítésléceket...

Negyvennyolc februárja vetett véget a jégveréses éveknek.

Apám, hogy a per után felgyülemlett adósságait törleszteni tudja, felment dolgozni Prágába. (Ekkor már lehetett.) Nemsokára élmunkásigazolványt kapott — „úderník’* lett. Lakáshelyzetünket végül az oldotta meg, hogy a Papföldeket felparcellázták házhelyekké. Igényeltünk és kaptunk mi is egy telket a temető mögött, s a telken azon nyomban építettünk egy vályogházat apámmal. A fala ugyan görbére sikerült, de volt lakható szobája, sőt istállója is. Ez a házikó lett a mai Újtelep első épülete, s mi az Újtelep első lakói. Laci öcsém ebben a pirinyó szobácskábán született 1952-ben. Az építményt később átminősítettük nyárikonyhává, még később, mert akadályozta a ki- s bejárást az udvarba, Lacival közösen ledöntöttük. Csupán a betonalap maradt meg belőle, az is a föld alatt nyugszik immár — úgy tűnik — az idők végezetéig.

Ebben az éjfél utáni időben, amikor ezeket a sorokat írom, a keleti égen már a hajnal dereng. Az ötvenes évek elején mintha előttünk is kezdett volna kitágulni a láthatár. Úgy tűnt, megvirrad felettünk az idő. Csakhogy ekkor már én, s velem együtt az egész harmincas korosztály több éves késésben volt. És ez a késés alapjaiban határozta meg sorsunk alakulását — mindmáig!

Ha most itt volna mellettem apám ebben a steril-fehér kórházi szobában, s ha végigolvasná mindazt, amit eddig leírtam, vajon mit mondana nekem születéséről, életéről, halálról —sorsunkról? Elfogadná-e érveimet, gondolataimat, miszerint én magam is ugyanazt érzem, amit ő? Azt, hogy én is rosszkor születtem! A maga igazát védve, hogyan vélekedne az én igazamról?! Az ő ünneptelen élete mellé az én ünneptelensé- gem árnyékai vetülnek: alig különbözik árny az árnytól. Mert ünnepeinkkel együtt örömeinket is elveszítettük. Nincsenek saját ünnepnapjaink, nincsenek saját hőseink és saját áldozataink sincsenek, akik előtt fejet hajtva tiszteleghetnénk. Nekünk még saját Don-kanyarunk sem lehet, holott apám nemzedékének java ott vált önmaga jég26