Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Gál Sándor: Egy éjnek rövid vigyázása: vallomás

szobrává. Keresztapáim, nagybátyáim „termelnek ott másodállásban energiát”, ahogy Laci öcsém írja a D. I. bolyongásai című poémájában.

Sokat gondolkodtam már azon, hogy emlékek és ünnepek nélkül megélhet-é egy töredék-nép, hogy enélkül milyen a mindenkori jelenben a közérzete, s végül milyen jövő állhat előtte?! S főleg: mi az, amit még törések nélkül képes elviselni?

Ezek a kérdések apám rosszkor-születésétől látszólag — s a magamétól — távol esnek. De csak látszólag. Mert a közösség közérzete a közösség tagjainak — az egyéneknek — a közérzetéből tevődik össze. Két, ha nem három egymás mellett haladó nemzedék kudarc-élményei, ünneptelenségei hordozhatnak-e valamiféle jövő-perspektívát? A szlovákiai magyarság külön-történelme — megíratlanul gyomosodik, s pusztul — nem egészen hatvan esztendő. Feketébb hangulataimban jövőjét sem látom többnek. Mert ha egy töredék-népnek nincs múlt-tudata, jövő-tudata lehet-é? Elég, ha azokra a tízezrekre utalok, akik úgy váltanak —váltottak — nyelvet, ahogy bőrt a kígyó; hogy egy családon belül nagyszülők és unokák már nem tudnak szót váltani... Anyanyelvűkben leépülő, nyelvüket — anyanyelvi kultúrájukat—váltó családok és települések egyre gyarapodó sorát látom. Elveszőben az utolsó attribútum, amely egy népet népként összetarthat. Az egyén sorskérdései — jókor, avagy rosszkor születésének mikéntje — így alakul át — törvényszerűen — közösségének sorskérdésévé. S ez a tény mindenkori közérzetünkre is kihat. Ha a saját életünket, sorsunkat gondolom végig — kívülről bizonyára így is látszik — lényegében nem volna ok a panaszra, hiszen végül is családunk — tágabb értelemben is — képes volt létrehozni valami olyan többletet, amely még sikerélményt is adhatna nekünk külön-külön és együttesen is. Apám számára bizonyára elégtétel lehetne, hogy két író fia van, ami ugye nem gyakori még a mai — otthoni — író-termő időkben sem. De azt nem tudom, író-voltunkra büszke-é legalább? Hiszen még azt is csak anyámtól tudom, hogy megjelent könyveinket elolvassa. De a könyvekről szót sem ejt. Nem dicsér, s el sem marasztal. Mostanság inkább azon dohog, hogy Lacink miért az anyai Soóky nevet használja, s miért nem a Gált. ..

És ha a magam számláját összegzem, mire jutok? A külső szemlélő számára egyértelmű a képlet: nem volt eredménytelen az elmúlt huszonöt év munkája. Ez azonban csupán a felszín, a látszat. Bennem sokszorta nagyobb a bizonytalanság, a hiányérzet, s a félelem, hogy ami mögöttem áll, csupa torzó, csupa töredék. így, ha választ keresek az életünkre — az apáméra, s a magaméra — milyen választ fogalmazhatok?

Lassan megvirrad; a légkondicionáló berendezés halk zümmögéssel cseréli szobám levegőjét. A légmozgás alig érzékelhető. Nem vagyok fáradt az átvirrasztott éjszaka után, s félelmet sem érzek a mai délelőttől. Hét óra után, mint eddig is minden reggel, kiállók a folyosó végére, ahonnan ellátni a bölcsődéig, amelybe Sándorunk jár — ahogy mi mondjuk — szolgálni. Integetek nekik — ott van Évike is az anyja mellett —, bár tudom, a füstüvegen át nem látják mozdulataimat. S integetek azért is, mert Sándorunk ma ünnepli az első születésnapját. Ma lett egy éves. A kocsiból, amelyben egyéves méltósággal trónol, csak fehér kötött sapkája világít el idáig. Családunkban sorrendben ő a negyedik Sándor ... Húsz, huszonöt év múlva, ha megérjük, ha nem jönnek ránk, rájuk háborús veszedelmek, vajon milyen választ fogalmazhatok — fogalmazhatunk — mai kétségeimre?! Békévé oldódik-e bennük a mi múltunk, életünk, sorsunk, sokszoros kisebbségünk?! Virrasztásaimból születik-e számukra értelmes jövő? Vagy ők is —ez a nemzedék is—azzal a tudattal lesz kénytelen élni, amelyet déd- és nagyszüleiktől örököltek — a rosszkorszületés ódiumát hordozva vállaikon?

27