Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Gál Sándor: Egy éjnek rövid vigyázása: vallomás
a fejét. (Király című novellám egyik motívuma ebből az emlékből-élményből táplálkozik.) Apám, a felkoncolás részleteit hallgatva gondolt-e arra, hogy — lévén immár több, mint másfél hónapos katonaszökevény — őt is odakötözhetik, törvényadta joguknál fogva, bármelyik közeli fához, s az ő fejét is szétrobbanthatják?! Hány embernek volt, van, vagy lehet ilyen halálközeli élménye? Anyám, aki hitt a Magasságok Urában, úgy vélte, az Isten kegyelmes volt hozzánk. Apám, szokásához híven, gazdagon cifrázott káromkodással vezette le a maga feszültségét, amikor a „bádoglapos” embervadászok elköszöntek. Utólag — immár negyven év távolából —viszont úgy látom, ahhoz, hogy ezt túlélte apám, jókor kellett születnie! De ez csak egyetlen pillanat a csillagidőből, a megmenekülés alig érezhető percenése a tudatban. Lényegének megértéséhez évek kellettek, méginkább: évtizedek. S ami ezután következett, ahhoz is! Mert1945 megint visszaállította a tizennyolcas határokat, mi pedig adminisztratív úton háborús bűnösökké váltunk. A vének, a felnőttek s a csecsszopók is. A teljes jogfosztottság emberileg és gazdaságilag is ránehezedett az egész csehszlovákiai magyarságra. Mostanáig nem ildomos ezekről az évekről beszélni, mert néhányan úgy vélik, ezek fölemlegetése mérgezi a nemzeteink közötti jó kapcsolatot és megértést. Én személy szerint úgy vélem: az elhallgatás szüli a több rosszat. És most én nem is azért beszélek róluk, hogy valakitől is számon kérjem az apám és magam „rosszkor-születését”. A tény mindenesetre az, hogy nyolcévesen írástudatlanságra voltam ítélve, apámat — nemlétező háborús bűneiért — pedig internálták, több, vele egykorú férfival egyetemben. Maga az a tény, hogy nem kellett iskolába járnom — hogy nem járhattam iskolába! —engem nemigen zavart akkor. Gyakorlati „eredményeit” persze később alaposan megszenvedtem. Mindezzel egyidőben folyamatban volt — a ma szelíden lakosságcserének becézett — embervásár. Ebben az időben — anyai nagyanyám, a nagyon szeretett néhai Soóky Vilma halála után — már a Soóky-portán laktunk. Itt ért bennünket a kitelepítés. Hogy mégsem kerültünk a marhavagonokba, majd Csehországban az emberpiacra, annak köszönhető, hogy Vilma húgom vörhenybe esett és Soós Károly doktor úr ezt súlyos fertőző betegségnek minősítette; házunk falára lila falragasz került, s az udvarban várakozó katonai teherautó nélkülünk távozott... Ahogy fölidézem magamban most azokat az éveket, a külső — tehát a tágabban vett nemzetiségi szorongattatottság mellé — egy sor belső, családi baj is társult. Soóky nagyanyámat, aki alig élte túl az ötven évet, nemsokára követte a halálba Szabó szüle is. Az örökség, az osztozkodás révén kerültünk anyám szülőházába, míg a mi sikándriai házunkba —valamiféle, számomra érthetetlen „végkielégítés” fejében — anyám test- véröccse, a közelmúltban oly hirtelen elhunyt Lajos bátyám költözött a családjával. E cserének az lett volna a lényege, hogy apám gazdálkodni akart (ehhez kellett a nagyobb udvar), míg Lajos bátyám apósa, Pataki József mellett kitanulta a kőművességet, s e mesterséget folytatva kívánt boldogulni. Ez, ugye a háború utáni időkben jövedelmező foglalkozásnak mutatkozott az „újjáépítés” tágabb és szűkebb értelmében egyaránt. Mivel nálunk odahaza az önálló gazdálkodás föltételei minimálisak voltak, szüleim elszegődtek „dohányosnak” az akkor „parsztar”-nak (partizánské statky — partizánbirtok) titulált egykori prímási birtokra Karvára. Pontosabban a Karvához közeli Láng-pusztára. Egy ízben dohánycsomózáskor apám néhány köteg dohányt hazahozott, nyilván valamelyik pipás-bagós öreg szomszédnak szánva, s valaki jóakarónk följelentette. A fináncok természetesen megtalálták a dohányt. A következménye ennek komoly pénzbüntetés lett, ami az egyébként sem könnyű anyagi helyzetünket súlyosbította. Ha más terhek nem jöttek volna ránk, önmagában ezt is sokáig éreztük volna. De — ahogy felénk mondják — a baj nem jár egyedül. Soóky nagyapám nehéz természetű ember volt, így az egy fedél alatt való élés csakhamar villámokat szült, s e villámokat komoly égzengés követte. Olyannyira, hogy nemsokára nagyapám a kamrába 25
