Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Gál Sándor: Egy éjnek rövid vigyázása: vallomás

Ez időben már nem jártam iskolába. Egyhónapos iskoláskodás után tanítómat behívták katonának, az iskolából pedig előbb híradósközpont lett, később átmenetileg zsidógettó . ..

így ért el hozzánk a háború előszele. A Budapestet ostromló ágyúmorajt jól hallottuk, s egy lidérces éjszakán anyám mellett vacogva néztem végig, ahogy szétbombázzák az almásfüzitői olajfinomítót. S emlékszem arra a délutánra, amikor a délkeletről érkező Liberatorok hullámai tönkreverették Érsekújvárt. . . Közben apámnak lejárt a hat hét betegszabadsága. Lévén statárium, a tábori csendőrök a szabadság lejárta után a helyszínen agyonlőhették volna, mint katonaszökevényt, hiszen a parancs úgy szólt, hogy minden katonaszökevény „felkoncolandó”. Apám ezért eligazítás miatt Érsekújvárba gyalogolt, de az „eligazítás” után ismét hazajött — immár felelősséggel vállalva a katonaszökevénységet. Mi pedig —azazhogy anyám és a szüle —azért imádkoztak, hogy minél hamarabb jöjjenek az oroszok. A lehető legabszurdabb helyzet: az ellenségtől várták a felmentést, az életmentést. Holott arra egyáltalán nem volt semmiféle biztosíték, hogy az ellenség miként viselkedik majd a katonaszökevényekkel — de facto: egykori ellenfeleivel — szemben. Ennek ellenére a felmentő ellenséget úgy vártuk, mint zsidók a messiást. Nem tudom hány féle félelem van, nem tudom hányféleképpen, s mitől félhet egy ember, s azt sem tudom: miért? Az emberi félelem a létezés atavizmusa: ne essünk le a fáról; ne mi jussunk kelepcébe; ne bennünket érjen a halál. S főleg: még most ne! Apám, alig túl a harmincadik évén — az emberélet útjának felén, ahogy Dante írja — mit gondolhatott a maga ki nem hirdetett — de elvben meghozott — halálos ítéletéről, a „fel kon col tatás” lehetőségéről? Azt hiszem soha nem gondolkozott ezen. Mint ahogy menekülési terve sem volt. S azt sem tudom, milyen csodában bízott, hiszen az Istenhez kevés köze volt élete során. Mindezt összegezve, számunkra minden tekintetben igazi fölszabadítást jelentett, amikor az oroszok elfoglalták falunkat; hittük, hogy ezzel apám végleg megmenekült, s hogy többé semmi „felkoncoltatási” veszedelem nem fenyegeti. Ám — mint oly sokszor az elmúlt évtizedekben — hitünkben ismét megcsalatkozánk, s a sors új megpróbáltatásokat rakott vállainkra.

Mondhatnám: ez már a rosszkor-születettek kiváltsága és osztályrésze. Hogy félelem, rettegés nélkül ne múlhassanak napjaink.

Ki tudná megmondani hány féle éjszaka lidércei gyötörtek, kísértettek, s riasztottak?! Hány nemzedékünk született már ebben a kietlen Európában rosszkor?! Ki tudná megszámlálni félelmeinket, kudarcainkat, ünneptelenségeinket?! A szegénységet, a megaláztatásokat, a gyanúsításokat, a kisemmiztetettségeket, a kirekesztettségeket, a sokszorosára nőtt „kisebbségünket”, amely lehet, hogy ezer esztendős, de a mi történelmi gyakorlatunkban még hetven évet sem számlál? Alig kevesebb apám életének máig érő hosszánál, s öt évtizede az enyémnek!...

A várva várt szabadulás elérkezett ugyan, de valahogy felemás helyzetbe juttatott bennünket. Igaz, apám — s vele együtt mi is — ilyen-olyan biztonságba kerültünk. Legalábbis néhány hétre. (Frontfaluban voltunk, ahol a „biztonság” teljesen abszurd fogalom, hiszen gyakorlatilag állandóan tűz alatt álltunk.) A háború természete kiszámíthatatlan, s így másfél hónap múltával a szovjet csapatokat egy ellentámadás során kiszorították tőlünk a németek. A falut német és magyar egységek szállták meg. Apám felkoncoltatásának lehetősége ezzel ismét törvényerőre emelkedett. S hogy ez egyáltalán nem volt tréfadolog, arra közvetlen élményeim a bizonyítékok. Március eleje volt, a gangon álltunk, szüleim és két magyar tábori csendőr. Nyakunkban a vékony láncon függő félhold alakú acéllemezkével. Kárpátokbéli bajtársai voltak apámnak. Azt mesélték, nem kis dicsekvéssel, hogy a napokban kaptak el egy fiatal katonaszökevényt. Odakötözték egy fához, szájába tojásgránátot nyomtak és „felrobbantották”

24