Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Gál Sándor: Egy éjnek rövid vigyázása: vallomás

A két évtizedes kisebbségi sorsot valami új, ismeretlen, úgy is mondhatnám, hogy belső kisebbségi sorsba jutás követte?

A harmincnyolcas nagy lelkesedés így csakhamar lecsillapodott, s az örömmámort árnyékosabb hétköznapok követték. Néha arra gondolok, ha ezeket az időket veszem számba, hogy — kimondatlanul bár —, de valamiféle bűnösség árnyéka vetődött ránk; mintha nem mi szenvedtük volna meg igazán az ország szétdarabolását, hanem mintha mi — vagyis nagyapáink — lettünk, lettek volna annak okozói. Holott nagyapáink és apáink valóban csak elszenvedték mindazt, ami rájuk méretett ebben a században. Hogy ők miként vélekedtek — vélekednek —sorsukról, arra senki soha kíváncsi nem volt. Sem tizennyolcban, sem harmincnyolcban. Egyébként az a történelmi tapasztalatom, hogy az egyszerű nép véleményére, kívánságaira soha sehol sem voltak kíváncsiak azok, akik sorsáról döntöttek. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy az egyszerű népnek ilyen tekintetben kívánságai sem voltak. Csak amikor elviselhetetlenné vált az élete, nekiment a felsőbbségnek; felgyújtották a kazlakat, a kastélyokat, s amíg a harag és a keserűség tartott, általában győztek. A keserűség elpárolgását követően a hatalom szépen lekaszabolta, vagy lekaszaboltatta a rebellis „csőcseléket”, vagyis az egyszerű népet. A kicsi lázadások és az országos megmozdulások sora egyként gyászos véget ért.

Nagyapáink nemzedékének még megadatott a lázadásban — forradalomban —való közvetlen részvétel; apám nemzedéke ebből már kimaradt. 1917 és 1919 számukra olyféleként történelem, ahogy az én nemzedékem számára 1945, a második világháború. Vagyis még ebben a tekintetben is hasonlítanak gyermekélményeink; apám a tizen- kilences események idején nyolc éves, én a háború hozzánk érkeztekor ugyanennyi.

Kettőnk közül ki született hát jobb, vagy rosszabb időben?!

De hadd követem tovább a már közös élet és sors eseményeit e kivételes éjszakán.

Nem sokkal később, hogy újra „magyarok” lettünk, kitört a háború. Természetesen apámat azonnal behívták, de valami csoda folytán nemsokára le is szerelték. Hogy miért, annak okát nem tudom. Fontos és nagy családi esemény volt Vilma húgom születése 1943-ban. Hat éves voltam, nagyon jól emlékszem arra a nyári estére. A megszaporodott család az örömön túl a gondokat is gyarapította. Én — gyerekként — ezt nem igen éreztem. Viszonylag gondtalanul éltem, ennivalónk mindig volt, s a Sikándriában a szomszéd gyerekekkel együtt találtunk magunknak elég szórakozni- valót. Negyvennégy őszén aztán beírattak az iskolába. Apám akkor már ismét katona, kint van a fronton, s a Kárpátokban, szanitécként, valahol Felsőszinevér felett sebesülteket kötöz és ápol, amíg maga is meg nem sebesül. A bal csuklója felett éri két géppisztolygolyó. Sebesülten előbb Munkácsra, majd Kassán keresztül Budapestre kerül. Budapesten anyám meglátogatta őt egy gimnáziumból átalakított kórházban. Amikor villamoson Budáról átjöttek Pestre, a következő szerelvényt a németek belerobbantották a Dunába a Margit-híddal együtt. Néhány percen múlott csak, hogy nem lettünk teljesen árvák. A sors kegyelmes volt hozzánk: megkímélt bennünket az árvaságtól, s mielőtt Budapest körül bezárult volna az ostromgyűrű, apámék sebesültszerelvénye Komáromon keresztül Gútára érkezett. Kamocsa, lévén a Vág másik partján Gútával szomszédos, s anyai ágon a Soóky-rokonság a fél falut meglakta, az ott főzött szilvapálinka kegyelméből apám csakhamar hat hét betegszabadságot kapott. így a kisüsti és a kamocsai rokonok jóvoltából 1944 késő őszén ismét együtt voltunk valahányan asikándriai ház konyhájában. Volt egy lovunk, az átlőtt fülű Juci, aki már megjárta a háborút, s a Citrom névre hallgató tehén, aki még nem rendelkezett háborús tapasztalatokkal. Néhány hét múlva azonban a malacokkal és a tyúkokkal együtt őt is fölfalták az oda- s vissza vonuló hadak. A mondott időben azonban még élt és rengeteg tejet adott; jutott tej, tejfel, túró bőségesen még a tágabb családnak is

23